Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Bódán Zsolt: A magyar parasztság és az öngyilkosság
Néprajz esélyt adva a fiataloknak a túlélésre. Dobos Ilona arra hívja fel a figyelmet, hogy a szokás valaha a Székelyföldön, illetve a Dunántúlon is szélesebb körben ismert lehetett.50 A korábban meglévő egységes kép az elmúlt évszázad során azonban alapvető változáson ment át. Ennek elemzése azonban nem szakítható el azoktól a gazdasági, társadalmi, kulturális folyamatoktól, melyek a magyar parasztság körében lezajlottak. Az öngyilkossághoz való viszonyt a korábbi századokban egyfelől az egyház szigorú álláspontja - mely könnyen tudott érvényesülni az alapvetően vallásos falusi környezetben - másfelől az egységesnek tekinthető, hagyományok által szabályozott paraszti világkép és normarendszer határozta meg. Épp ez a két pillér ment át döntő változásokon a fent említett időszakban. Az egyházak társadalmi szerepe s vele együtt a lakosság vallásossága drasztikusan visszaesett, s ezzel egy időben a „hagyományos paraszti közösségek” felbomlása is lezajlott. Napjainkban a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk egy a falvakban élő egységes világképről és normarendszerről. A kérdéshez kapcsolódó megváltozott szemléletet jól példázza a következő három település: Havad, Fúrta és Gyimes- középlok. Nagy Olga Havad (Románia, volt Maros megye) kapcsán arról számol be, hogy ott az öngyilkosság már nem számít bűnnek. Tragikus esemény, de nem elítélendő, inkább szánalomra méltó. Sokan úgy tartják, hogy az ember sorsa eleve el van rendelve, így a „sorsvégzés” miatt van, ha valaki ilyen halállal hal meg. Másfelől a falu református lakosságának túlvilági életbe vetett hite megrendült, s úgy tartják „mivel nincs földön túli élet, nincs számonkérés sem.”5'' Hasonló véleményeket találunk Furtán is. Az önkezű halálra itt sem elsősorban mint bűnre tekintenek, sokkal inkább mint egy szomorú, tragikus, de valamilyen formában mégis az élet részét alkotó jelenségre. Sőt olyan vélemény is megfogalmazódott, mely szerint az öngyilkosság betegség, és vannak családok, amelyek különösen hajlamosak rá, az ő körükben ez örökletes. Itt is szembesülhetünk egyúttal a halál utáni létezés megkérdőjelezésével. A református lakosság körében gyakran megfogalmazódó álláspont szerint mennyország nincs, az ember csak a fiaiban él tovább.52 Gyimesközéplokon sokkal összetettebb a kérdés. Mint a magyar nyelvterület egyik legarchaikusabb részén, itt még számos eleme él az öngyilkosság felé irányuló hagyományos attitűdnek. A csángók az élet eldobását gyakorlatilag egyöntetűen bűnnek tekintik, s mint láttuk, az ahhoz kapcsolódó hiedelemanyag és sajátos temetkezési szokások is mint élő valóság vannak jelen. Ennek ellenére a változások ezt a közösséget sem hagyják érintetlenül. Mutatja ezt az öngyilkosságok megemelkedett száma az elmúlt két évtizedben, vagy a megkülönböztető temetési szertartással kapcsolatban többek által megfogalmazott aggályok. Érdekes eleme a gyimesiek attitűdjének, a havadihoz némiképp hasonlóan, a sorsszerűségbe vetett hit. Eszerint ha valaki elkezd az ön- gyilkosság gondolatával foglakozni, az utána nem tud attól szabadulni egészen addig, míg el nem követi tettét. Itt azonban nem az embert terheli a felelősség - az ördög az, aki miatt mindez történik, ő nem hagyja nyugodni áldozatát a gondolat megszületése után. Az ember gyakorlatilag csak egy bábu a döntés meghozatala után a gonosz kezében. Az öngyilkosság ilyen formán, a hiedelemvilággal szorosan összekapcsolódó szemlélése sajátos pszichikai tartalmat hordoz, és segítséget, mintegy támaszt nyújt a gyászoló családnak a tragédia feldolgozásában. Azt erősíti meg, hogy nem az ő szerettük hibáztatható, sokkal inkább az ördög, aki nem engedte az elfordulást az elhibázott döntéstől. Ebben az esetben tehát ugyanaz a közösség, mely elfogadja az egyházi szankciókat az öngyilkossal szemben, s meg- bélyegzi a családot az eset miatt, nyújt segítséget egyúttal a gyászolóknak egy olyan modellt kínálva a hagyományos hiedelemvilágon keresztül, mely lehetőséget nyújt a tragédia feldolgozására, s nem a hozzátartozók kirekesztését, sokkal inkább integrációját célozza meg.53 A fentebb megrajzolt változások természetesen nem jelentik a korábban egységesnek tekinthető attitűd teljes eltűnését, sokkal inkább a fellazulását és keveredését más elemekkel, fordított arányban a közösségek hagyománytisztelő jellegével. így lényegében a mai magyar társadalom leginkább a megengedés felé hajló ambivalenciával jellemezhető leginkább.54 Ez egyfelől az öngyilkosságok verbális elítélésében, másfelől annak mint tragikus, de mindenképpen elfogadható megoldási modellként való kezelésében nyilvánul meg. 50 DOBOS Ilona 1986. 76. 51 NAGY Olga 2000. 398-400. Ld. még: NAGY Olga 1990. 52 Saját gyűjtés 53 BÓDÁN Zsolt 2006. 54 Ld. erről bővebben: BUDA Béla 1997.; FEKETE Sándor 2004. 325