Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Szilágyi Miklós: Gazdák és mezőgazdasági munkások (Szócikkek egy tervezett, de soha el nem készülő társadalomnéprajzi lexikonból)
Néprajz tében kitakarított, emberi lakhatásra úgy-ahogy alkalmassá tett gazdasági épülete (magtár, juhhodály stb.) szolgált. Az élelmezést pedig —ok közösen fenntartott konyhája révén biztosították, ahol a banda hoz tartozó szakácsnő főzött az uradalom által havonként és fejenként kiadott élelmiszeralapanyagok felhasználásával. Bár a mezőgazdasági vándormunkának is, az előre meghatározott összegű bérért („sum- más pénzért”) való munkavállalásnak is vannak feudalizmus kori előzményei, a —munkavállalás és -életforma a XIX. század második felében alakult ki és a XX. században vált igazán jellemzővé. Kialakulásában a nagy kézimunka-igényű cukorrépa és más kapásnövények mind nagyobb arányú uradalmi termesztésének volt elsődleges szerepe. Akadtak ugyan a Dunántúlon, Észak-Magyarországon és az Alföldön is —kibocsájtó falvak/kisvárosok, a legjelentősebb mező- gazdasági munkástömeget mégis Mezőkövesden és közvetlen környékén mozgósította a —munkavállalás lehetősége: 1913-ban pl. 4374 személy (férfi és nő) szegődött el —nak, amikor e kisvárosnak 17-18 ezernyi volt a lakossága. Mezőkövesd társadalomfejlődésének paradoxona, hogy a hatalmas mezőgazdasági bérmunkás tömeg, miközben —munkavállalásra kényszerült, parasztos ízlésű és fényűzőnek tetsző népművészetet (viseletét, hímzéskultúrát) teremtett. A —munkavállaláshoz hasonló bérmunka formák a két világháború között a külföldre (pl. Németországba) irányuló vándormunka esetében is jellemzőek voltak, és - a nagybirtok felszámolása ellenére - a szocialista korszakban is, bár csökkenő jelentőséggel, évtizedekig jellemzőek maradtak: az állami gazdaságok, téeszek is igényelték az ilyen munka- szervezeti formát.29 tanyás, majoros, kertész-. A nagyhatárú, tanyás szervezetű alföldi mezővárosokban a lakáslehetőség kedvéért a tulajdonos által nem lakott gazdatanyára egész évre, olykor évekre családostól kiköltöző parasztmunkás. Ha a ~ a -> cse/éóje volt a gazdának, vagyis teljes cselédbért és kommenciót kapott, s az általa karbantartott tanyán volt a lakó-, egyben szolgálati helye, szolgatanyásnak, ha csupán ősztől tavaszig (Szent Mihálytól Szent Györgyig) tartozott cseléd ként szolgálni, a nyári időszakban pedig egyéb napszámos/hetibéres munkát, elsősorban részes aratást és cséplést vállalhatott akár a tanyatulajdonos gazdánál, akár másutt, szabadtanyásnak. tekintették. Az utóbbi esetben az éves cselédbér (és kommenció) felénél kevesebb volt a bére; azért, mert a telelő állatok felügyeleténél-ellátásánál alig volt több feladata (hiszen a téli időszakban földművelő munkát eleve nem végezhetett). Viszont a tanyai épületek folyamatos karbantartása fejében egész évben biztosítva volt családja számára 29 SÁNDOR István 1956.185-196.; KOÓS Imre I960.; SÁRKÖZI Zoltán 1972. 321-381.; LENCSÉS Ferenc 1982.; FÜGEDI Márta 1988.; CS. SCHWALM Edit 1989. 469-499.; BECK Zoltán 1998. 471-489. a lakáslehetőség. A tanyatulajdonossal kötött külön részes megállapodás alapján a ~ (illetve a felesége) állatokat (legjellemzőbben: baromfiféléket) is tarthatott/tartott a tanyán. Szabadtanyásnak lenni (a cselédállapothoz képest) kevésbé kötött, a -> nincstelenségbő\ való kiemelkedés felé elvezető létállapotnak számított.30 uradalmi cseléd: A nagybirtosok/nagybérlők által foglalkoztatott, állatgondozásra és mindenes földműves munkára alkalmazott mezőgazdasági bérmunkás; a köznapi szó- használatban leginkább béres. A XX. század első felében a sok feudális vonást őrző mezőgazdasági nagyüzemekben a —ként való szolgálat munkaviszonyt és életformát egyaránt jelentett. A nagybirtokos üzemi központjában, majorjában lakó ~ teljes munkaerejével és -idejével, állandó készenlétben volt köteles feladatait ellátni. A dunántúli uradalmakban volt leginkább jellemző, hogy a —ek a 2-4 családnak szánt szobakonyhás lakóegységből álló, 6-8-10 ilyen lakást magukban foglaló cse/écfftázakban éltek, s ez az életforma apáról fiúra öröklődött. A —ek járandóságában - még a két világháború között is - nem a pénzbér, hanem a természetbeni juttatások tették ki a nagyobb hányadot. 14-20 q szemestermény, egy holdnyi kukoricaföld és veteményeskert saját hasznú művelésének lehetősége, a létezéshez szükséges mennyiségű tüzelő, szalonna, só, egyéb élelmiszerek, lábbeli, valamint 100 pengőnyi készpénz volt a szokásos évi bér. Az ~-k munkáját a (rendszerint mezőgazdász végzettségű) intéző irányította, közvetlen felettesük pedig a (szintén ~ jogi helyzetű) béresgazda, elsőbéres volt. Az uradalommal tulajdonképpen csak a családfő - a házas férfi - volt munkaviszonyban, ám alkalmi munkamegbízások és külön bér ellenében, egyoldalúan diktálván a feltételeket, a család bármelyik tagjának munkaerejét igénybe vehették a közvetlen munkairányítók. Főképp a nagyobb dunántúli uradalmakban volt jellemző az —k szakosodása. A gyalogbéres mindenes mezőgazdasági munkát végzett, a szekeres vagy ökrös béres, a kocsis az igás állatokkal, a csirás vagy tehenész a tejelő tehenekkel bánt. Hozzájuk képest magasabb rangú uradalmi alkalmazottnak számítottak az —k rangsorában a pásztorok, még inkább az iparosok (bognár, kovács, gépész). A —ek nyomorúságos munka- és életkörülményei, alacsony bérezése a XX. században a nagybirtok elleni bírálatok kereszttüzében állottak, aminek következtében életfeltételeikben bár lassú, de pozitív irányú módosulások történtek.31 30 KISS Lajos 1981.1.146-156.; ÖRSI Julianna 1990.63-65.; SZILÁGYI Miklós 1999/a. 267-276. 31 ILLYÉS Gyula 1936.; KARDOS László 1955. 225-344.; T. MÉREY Klára 1957.; NAGY Géza 1972. 425-448.; PUSZTAINÉ MADAR Ilona 1982. 269
