Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Szilágyi Miklós: Gazdák és mezőgazdasági munkások (Szócikkek egy tervezett, de soha el nem készülő társadalomnéprajzi lexikonból)
Tisicum XVIII. gondoskodnia. A —ek nyomorúságos munka- és életkörülményei, alacsony bérezése a XX. században a nagybirtok elleni bírálatok kereszttüzében állottak, aminek következtében - e vonatkozásban - bár lassú, de pozitív irányú módosulások történtek.8 cseléd, szolga: Többjelentésű szó, mely a mindenes mezőgazdasági vagy háztartási munkára a pénzt és a természetbeni juttatásokat a hagyomány szentesítette módon kombináló bérezésért huzamosabb időre elszegődött férfi vagy női munkavállalót egyaránt jelöli. 1. Az uradalmakban, úri birtokosoknál a földművelő és állattenyésztő munkákat többé-kevésbé szakosítottan végző férfi cselédséget a hivatalos szóhasználatban -> uradalmi cselédnek nevezték, és munkakörüket, életkorukat a jelzővel bővített béres foglalkozás-jelölő fejezte ki. 2. A parasztgazdák által foglalkoztatott egy-két férfi-----a XX. század elején még országszerte, idő telvén inkább csak a peremterületeken - patriarchális viszonyban volt munkáltatójával: együtt dolgozott, együtt étkezett, együtt lakott a gazdája családtagjaival. Az ilyen bennkosztos cseléd, aki, ha serdülő fiú/ifjú legény volt, az étellel és ruházattal való ellátásán túl csekély bért kapott, így társadalmi helyzete emlékeztet arra, hogy a feudalizmus századaiban ideiglenesen a családhoz tartozónak tekintették a szolgarendűeket. Az idősödő, különösen a házas, családot is eltartó férficseléd, ha nagyobb parasztgazdaság foglalkoztatta, a pénzbér mellett ugyanúgy megkapta a (jellemzően: szóbeli) szerződésében részletezett gabonát, egyéb étel-nyersanyagokat, ruházatot (azaz a kommenciót), mint az uradalmi cselédek - őket kommenciós cselédnek nevezték. 3. A városi-polgári háztartásokban kisegítő munkára vagy a konyhai műveletek felelős irányítására felfogadott —lányok (ritkábban asszonyok), bár hozzátartozott a bérükhöz (a havi részletekben kiadott készpénzfizetés mellett) a teljes ellátás és a cse/édszoóában való lakhatás, eleve nem lehettek gazdáikkal patriarchális viszonyban. Az „úri” és a „paraszti” életforma, kultúra, mentalitás összeegyeztethe- tetlenségének tudatával vállalták ezt a faluközösségből való kiszakadás lelki megpróbáltatásával is terhelt foglalkoztatási-megélhetési formát. A nagyobb városok - elsősorban Budapest - környéki falvakból a XX. században már mind tömegesebben álltak el a lányok háztartási —nek, e kereseti lehetőség és életforma paraszti megítélése azonban eléggé ellentmondásos volt: általában a legalacsonyabb presztízsű női foglalkozásnak számított, Erdély egyes körzeteiben viszont a polgárias háztartási ismeretek elsajátítási lehetőségeként értékelték, tehát a parasztlányok számára sem jelentett presztízsveszteséget a városi cselédkedés.9 csépló'munkás: A gabonafélék gépi szemnyerésére (mely a XIX. század második felétől az arató-cséplőgépek, a kombájnok elterjedéséig általánosan jellemző volt) nem pénz-bérért, hanem az elcsépelt termény 3-5%-áért -*■ banda ban vállalkozó idénymunkás. A ~ személyében rendszerint azonos az -»aratómunkássai, mivel mindazok, akik a -»napszámos létformát választották a földnélküliek, a parasztmunkások közül, azaz nem szegődtek el egész évre -> cselédnek, béresnek, a nyár két-három hónapjára sűrűsödő idénymunkákkal igyekeztek megkeresni a család évi kenyérnekvalóját. A kétféle munkára azonban külön-külön kötöttek szerződést: a ~-ok bandái nem a betakarítandó termés tulajdonosának, hanem a cséplőgép-tulajdonosnak a megbízása alapján szerveződtek, tehát vele voltak szerződéses viszonyban. így végezték a bércséplést a parasztgazdáknak is, a földbirtokosoknak is. A cséplőgép kiszolgálása (abban az esetben is, ha társasmunkaként végezték a cséplést, tehát nem ->• részesmunkások voltak a —ok) a különböző nehézségi fokú, többkevesebb szakismeretet kívánó részmunkák összehangolását, és a folyamatos munkavégzésnek a mechanikai szerkezet által diktált tempóhoz való igazodását tette szükségessé. A gépészeti vagy egyéb szakismereteket kívánó részmunkákat (azaz a gépész, az etető, gőzgép esetén a fűtő munkáját) az esetben is a cséplőgéphez tartozó szerződéses munkások végezték, ha társasmunkában oldották meg a cséplőgép kiszolgálását. Az egymást váltó két kévevágó (akik az egymást ugyancsak váltó két etető segítői), valamint a törekhordók, mert könnyebbnek ítélt munkát végeztek, rendszerint nők voltak, és félrészesnek számítottak a bandában. A kévéket az asztalról a cséplőgép tetejére juttató kéve hányok és a szalmát a kazalhoz szállító, a kazlat megépítő szalmahordók pedig, munkakörüket egymás között szabályos időközönként megcserélve, azonos nehézségi fokúnak tekintett, egészrészesnek elismert „férfimunkát” végeztek. A gép nagyságától, teljesítményétől függően (mivel egy-egy részfeladatot egyszerre több embernek kellett végeznie) összesen 16-18, illetve 22-24 ~ra volt szükség a megfelelő ritmusú munkavégzéshez. Az ilyen létszám és munkabeosztás a XX. század elejére országszerte egységes normává alakult, s maradt meg mindaddig, míg a cséplőgépek használatban voltak.10 * csősz, kerülő, mezőőr: a faluközösség elöljárósága, a hegyközség, illetve az egymással szomszédos földtulajdonosok alkalmi társulása által foglalkoztatott szolgarendű személy, aki a mezei kártételektől (elsősorban az illetéktelen legeltetésétől) és a lopásoktól volt köteles megóvni az őrizetére bízott határrész veteményeit és termését. Attól függően, hogy vegyes művelésű vagy egyetlen haszonnövénnyel beültetett a határrész, a —eik feladata némileg eltért egymástól, 8 ECSERI Lajos 1930.; ILLYÉS Gyula 1936.; KARDOS László 1955. 10 TÚRI Károly 1931.; BÁRTH János 1976.; NAGY Géza 1989.; ÖRSI Ju9 T. MÉREY Klára 1957.; VARGA Gyula 1980.; GYÁNI Gábor 1983.; Hanna 1990. 70-71. PUSZTAINÉ MADAR Ilona 1982.; RÁDULY János 1987.; ÖRSI Julianna 1990. 62-63. 262
