Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Történelem - Elek György: Karcagi téglagyárak és téglabélyegek (1949-ig)
Tisicum XVIII. Úgy véljük, hogy a tégla- és cserépvetőket a XVIII-XIX. század fordulójának nagy építkezései idejétől fogadta fel évi rendszerességgel a városi elöljáróság. A téglának és a cserépnek az 1834. év eseményei teremtettek biztos és állandó piacot. 1834. május 23-án ugyanis óriási tűzvész száguldott át a városon, 618 lakóházat és 2000-nél több egyéb épületet pusztítva el. Az új építési szabályok kihirdetésénél már látható volt, hogy az újjáépítéshez rengeteg téglára és cserépre lesz szükség, ezért erre a célra önálló pénzalapot hoztak létre. Júniusban két cserépvető mestert fogadtak, Mándoki András és Ködmön János személyében. Mivel a munkát ketten sem győzték, a szomszédos - Kisújszállás, Kunhegyes és Kunmadaras - városokat is megkeresték, hogy küldjenek téglát és cserepet megvételre, amennyit csak lehet. Azt nem tudjuk, mennyi építőanyag érkezett máshonnan, ám a töredékes adatok szerint a városi téglavetőből 76 karcagi lakos (az égett gazdák 12%-a) összesen 91.900 hagyományos téglát, 55.400 kéménynek való téglát, 250 félhold-téglát, 97.700 lapos és 995 darab görbecserepet kért eladni. A téglának ezre 10 frt, a lapos cserép ezre 12 frt, a görbecserép darabja 4 krajcár volt.14 Az építkezések a következő évben is folytatódtak. A tanács ekkor Mándoki András helyi téglás mellett a debreceni polgár „Tttes Somogyi Gábor úrral” is megegyezett, hogy „minél előbb felállítandó épületben ... mentői nagyobb mennyiségben cserepet vettessen és éget- tessen.” A város által finanszírozott tégla- és cserépkészítést ekkortól rendszeresen emlegetik a jegyzőkönyvek. Az évente termelt mennyiséget sajnos nem ismerjük, bizonyára még sokáig csak a helyi keresletet elégítették ki belőle. Itt kell megjegyeznünk, hogy a Mándoki családnak ez az ága a későbbiekben, egészen a XX. század közepéig, a tégla- és cserépvető mesterséget folytatta. A nagy előrelépést, az ipari vagy inkább manufakturális jellegű gyártás alapjainak megteremtését a vasútépítéssel jelentkező kereslet hozta el. A vasútépítő társaság 1854 májusában 500 ezer tégla vettetésére kötött szerződést a karcagi elöljárósággal. A szerződésben foglaltak szerint a város csak az agyagbányát és az égetőhelyet biztosította, igen jó pénzért, mert a tégla ezréért 2 pírt 30 krajcárt kértek.* 1 15 A pályához és a vasúti épületekhez (pályaudvar, őrházak, raktárak stb.) sok építőanyag kellett, és mert a szállítás is biztosított volt, a vasút a későbbiekben is megrendelő maradt. Az építőanyagból befolyó jövedelem gyarapítására az agyagbányák felett tulajdonosként rendelkező Közbirtokosság 1856 tavaszán megszervezte az üzemszerű téglagyártást. Az új és Karcagon a legelső ilyen vállalkozást az első feljegyzések 14 ELEK György 1990. 87. A szerződés szerint Mándoki András a tégla ezrét 3 forintért és negyed véka búzáért, a cserép ezrét 4 forintért és 1 kila (47 liter) búzáért készítette - SZML tjkv. Karcag, 1834. 425. és 426. 15 SZML tjkv. Karcag, 1854. május 11.103. A szerződésben kikötötték, hogy az agyagkitermelő helyet nem „lyukkalva imitt amott”, hanem tervszerűen feltárva kell használatba venni. A munka beszüntetése után pedig azt a gödröt a munka során keletkezett selejttel be kell tölteni, visszahúzni rá és elegyengetni az eltávolított termőréteget, végül muharral vagy más hasonló maggal bevetni. 202
