Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Történelem - Barta János Ifj.: A parasztgazdaságok jószágai Zemplén megyében a XVIII. század utolsó harmadában
Történelem közös haszonvételeket illető dicák csoportjára. A személyes rovatba tartozott az úrbéres lakosság (jobbágyok, zsellérek), beleértve családtagjaikat (a 16 év feletti fiúkat, lányokat, a testvéreket), a gazdaságban élő szolgákat és szolgálólányokat. (Az úrbéresek feleségét nem számolták külön.) Az állati dicát a gazdaságban található jószágok alapján számították, a telek utánit a művelt terület (szántó, rét, szőlő, kert) nagysága alapján. A szerkívüli vagyonba sorolták a különféle bérletekből és haszonbérietekből származó jövedelmeket (fűrészmalom, italmérés, húsmérés, olajütő, kereskedés), a közös haszonvételek közé a faluközösség (communitas) legeltetésből, fuvarozásból, erdőélésből, nádvágásból stb. származó együttes jövedelmei kerültek. 1776-ban a személyi rovatban két jobbágy, négy-négy zsellér és házatlan zsellér tett ki egy dicát. A gyermekek közül a fiúkat négyesével, a lányokat nyolcasával csoportosították. Az ökrök közül a saját tulajdonúból nyolcat, a kölcsönzöttből 12-t, a fejőstehénből ugyancsak nyolcat, a meddőtehénből 12-t számoltak egy dicához. A lovakból ugyancsak 12-t, juhokból és kecskékből 24-24-et. A növendékállatok dica értéke életkoruktól függött, azzal növekedett. 6. táblázat: Az 1776-i dicalis összeírás adókulcsai Dica fajtája Száma Aránya Személyes 10244 % 14,06% Állati 6195 1/8 8,50% Telek utáni 31154 1/8 42,75% Szerkívüli 14784 1/8 20,28% Közös haszonvételek 10493 7/8 14,41% Összes 72871 1/2 100% A feltüntetett rovatok közül a telek utáni mutatja a legmagasabb számot. Ez természetes, hiszen a paraszti jövedelmek legnagyobb része a földekből származott. Zemplén megyében a kategória jövedelmeit külön növelte a szőlőművelés, amely 6928 dicával az összes dica egytizedét (9,5%) adta. Az állati dica a többihez hasonlítva a legalacsonyabb arányt mutatja, mindössze egyötödét a telek utáni rovásoknak, amivel nem éri el a szőlőből származó jövedelmeket. Ez a tény tükrözheti az állattartás másodlagosságát a paraszti jövedelmek között, de tükrözheti a hivatalos politika figyelmetlenségét (vagy érdektelenségét) is a paraszti jószágállománnyal kapcsolatban. A magyar történetírás régóta felismerte, hogy a paraszti szolgáltatások maximálása az úrbérrendezés során inkább csak a földesúri terhekkel túlzóan megterhelt nyugat- és észak-magyarországi gazdák számára hozott könnyebbséget. Az ország sok vidékén - elsősorban persze a volt hódoltsági területeken - a terhek korábban még nem érték el a rendezéskor megállapított átlagot. A rendelet ugyan kimondta, hogy a terhek nem emelhetőek a megszokottnál magasabb szintre, ezt azonban a birtokosok általában nem tartották be. A paraszti jószágállomány vizsgálata tanulmányunkban azonban a rendezéssel bekövetkező másik, akár gyökeresnek tekinthető változásra is rámutathat, nevezetesen arra, hogy az állatállomány figyelmen kívül hagyásával az állam felszámolta a paraszti tagolódás évszázados hagyományos rendszerét, és felborította a korábbi falusi hierarchiát. Azzal, hogy a telek- (föld-) nagyságot tették meg mércévé, kevés jószággal rendelkező, de megfelelő szántót művelő jobbágyokat soroltak több jószággal bíró, de szántóval alig rendelkező társaik elé, akik esetenként akár zsellérsorba is süllyedhettek. Zemplénben erre elsősorban a szerencsi kerület néhány településén találunk példát, de a Nagyalföld településein bizonyára gyakrabban előfordult. Igaz, ebben az esetben az alacsonyabb kategóriába soroltak, esetleg zsellérnek minősítettek földesúri szolgáltatásait és adóját is ehhez a kategóriához igazították. A járadékoknak és adóknak az ingatlanokhoz való igazításával és folyamatos nyilvántartásával azonban távlatilag mind a földesúr, mind az állami adminisztráció nyert, még ha az adott pillanatban ez egyesek szolgáltatáscsökkenését is eredményezte. 155
