Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Történelem - Barta János Ifj.: A parasztgazdaságok jószágai Zemplén megyében a XVIII. század utolsó harmadában
Tisicum XVIII. adott jobbágy igás- vagy gyalogrobotot teljesített-e, amiből igásjószág-állományának nagyságára következtetnénk, a tabellák alapján nem tudjuk eldönteni. A rovatok kitöltői ezt vagylagosan nyitva hagyták. A paraszti jószágállománynak az úrbérrendezés végrehajtása során történt mellőzése ellenére a rendezés forrásai - a fentieken túl is - tartalmaznak utalásokat az állattartás mikéntjére. A rendezést megelőző felmérésben (az ún. kilenc kérdőpontra adott paraszti vallomásokban) ugyanis nemcsak a paraszti portákon található jószágok létére, de azoknak a gazdálkodásban játszott nélkülözhetetlen szerepére is számos utalást találunk.5 Az összeíró biztosoknak rá kellett kérdezniük arra, hogy a falusiak milyen szolgáltatásokkal tartoztak a birtokosoknak, ezen belül pl. igásrobotjukat „hány vonyó marhával” teljesítették, trágyázták-e földjeiket, és ha igen: milyen gyakran, volt-e elegendő rétje a településnek, lehetett-e rajta sarjút kaszálni, vagy éppen máshonnan kellett szénát vásárolniok. Hasonló szempontok szerint kérdeztek rá a legelőkre, valamint a jószágok itatóhelyének létére. Megkérdezték, hogy volt-e erdejük, s ha igen, szabad volt-e benne makkoltatniuk. Vallaniok kellett arról is, hogy milyen módon tudtak többletkeresetre szert tenni (termékeik eladásával, idegenbeli munka vállalásával, vagy - ami a jószágállomány függvénye volt - fuvarozással). A kérdések bizonyos fokig megduplázódtak, amikor a gazdáknak a települést érő károkat kellett megnevezniük, hiszen ezek között az előbbi területek fonákjáról, a szűkös vagy rosszminőségű rétről, legelőről, az erdő hiányáról stb. kellett nyilatkozniok. A kilenc kérdőpontra adott vallomásokból jól megismerhetők a paraszti állattartás legfőbb jellemzői. Rávilágítanak a megye eltérő tájegységei között mutatkozó különbségekre is. Zemplén ebben az esetben akár az ország más vidékeinek kutatói számára is példát tud szolgáltatni, hiszen a Tiszától az országhatárig közel 160 km hosszan húzódva az Alföld peremvidékétől (a Hernádköztől és a Bodrogköztől) a Keleti- Beszkidek ormainál Galíciáig terjedt. így síkvidéki jellegű területeket éppen úgy magába foglalt, mint hegyvidékieket. A II. József korabeli - egyébként 1777-től érvényben lévő - közigazgatási felosztás 15 kerülete többségében homogén földrajzi tájegységekre épült. A legdélebbi kerület (szerencsi) a Nagyalföldnek a megyébe nyúló északi peremét, a következő kettő (tokaji, pataki) a hegyaljai borvidéket, újabb kettő (királyhelmeci, zetényi) a Bodrogközt, öt (újhelyi, terebesi, gálszécsi, sókúti, homonnai) a Labore és az Ondava menti a Tiszai Alföldet, míg újabb öt kerület (varanói, sztropkói, göröginyei, papinai, szinnai) a Keleti-Beszkidek kis ruszin és szlovák hegyi falvait foglalta magába. Az állattartásnak kedvezett, hogy a megyében-főleg a Hernádközben és az Ondava 5 A kilenc kérdőpontra adott válaszokat a megye települései esetében maradéktalanul közli: TAKÁCS Péter-UDVARI István 1995-1998. A munka adataira való hivatkozásokra nem mindig készítettem lábjegyzeteket. mentén - a jószágnak közel kéttucat puszta kínált legelőt. A gazdálkodás középpontjában szinte mindenütt a földművelés állt, kivételt egyedül a Hegyalja szőlőtermelő településein találhatunk. A vallomásokban azonban a földműveléssel szinte egyenértékű hangsúlyt kapott a jószágtartás is, hiszen nagyrészt az állománytól függött a szolgáltatások teljesítése. Igásrobot formájában művelték meg a földesúri szántókat, azzal teljesítették a földesúrnak járó különféle fuvarkötelezettségeket, a jószág nyújtotta a föld termékenységét javító trágyát. Az úrbérrendezést megelőzően a szerencsi kerület tucatnyi településén pedig nem is a szántó nagysága, hanem az igásállatok száma alapján minősítették a parasztokat.6 Ezekben a falvakban (Alsódobsza, Bekecs, Gesztely, Girincs stb.) azt tekintették egésztelkes gazdának, akinek 4 marhája volt. A jószágállomány ilyen fokú abszolutizálása persze meglehetősen ritkának bizonyult. Az úrbérrendezést megelőzőleg ugyanis számos településen a telek szerinti beosztás - a szerencsi kerület más településeit is beleértve - ismeretlennek számított, ahol pedig éltek vele, sehol másutt nem mérték nagyságát a jószág számával. Megelégedtek azzal a vallomással, hogy a telekbeosztás nem volt szokásban, vagy nem tudják, hogy a gazdáknak mekkora telkük van. A szerencsi kerületben alkalmazott kategorizálást indokolhatta, hogy a nehéz talajon általában valóban négy szarvasmarha (valójában ökör) kellett a szántáshoz. Akik nem rendelkeztek ennyivel, azok „cimborában” (általában ketten - szükség szerint akár többen is - szövetkezve) végezték el a munkát. Több település vallomástevői vélték úgy, hogy szántójukon „két marhával mindazonáltal szántást tenni nem lehet”.7 Ettől eltérően a megye középső (pl. a homonnai) és északabbi (göröginyei, papini, szinnai) kerületeiben olyan településeket találhatunk, ahol elegendőnek tartottak két ökröt a szántáshoz. A vallomásokban nem találunk magyarázatot arra, hogy miért mutatkozott itt a szántás könnyebbnek, mint az Alföld peremén. Okát abban kereshetjük, hogy az egykori erdőtalajon vékony volt a termőréteg, ami megkönnyítette ugyan a szántást, de mérsékelte a terméseredményeket. Ha lehet, tájegységenként még jobban különbözött egymástól a szántóföldek trágyázásának gyakorlata. Általánosságban véve minél északabbi terület forrásait vizsgáljuk, annál szükségesebbnek vélték a trágyázást, s annál sűrűbben trágyáztak. A Nagyalföld peremén, a szerencsi kerületben, a vallomásokban a trágyázásra vonatkozó kérdés általában válasz nélkül maradt, ami arra utal, hogy az ide tartozó településeken nem tartották szükségesnek a szántó termő- képességének ezt a fajta megújítását. Néhány más délebbi kerületben felvett vallomások - amelyekben a jobbágyok helyenként (mint például Ondón) ki is jelentették, hogy föld6 A parasztok vagyoni helyzetét a jószágállományhoz igazító számos XVII-XVIII. századi példát sorol fel BODÓ Sándor 1990.47. 7 A paraszti vallomások ellenére az utóbb készített úrbéri tabellák igásrobot rovatában - kézzel beírva - rendszerint ezeknél a településeknél is szerepel a „két marhával” kitétel. 148
