Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Muzeológia - Szabó István - A binyekáreszségről (részletek)

Tisicum XIX. 5. kép összegzésként megjelent a Tiszaörs és Abádszalók kötet, valamint Vadász István kandidátusi disszertációjának publikus példánya is. (Vadász István: A Közép-Tiszavidék kisvárosai a XIX-XX. században. Szolnok-Tiszafüred, 1995.) Nem volt ez semmi eredmény, bár többet is ki lehetett volna hozni belőle. De az ekkor már történészekkel is feltupírozott, eredetileg néprajzos kutatógárdát jelentő, de mindenek előtt főleg muzeológusokból álló meghatározó mag ekkorra jócskán kiegészülve az Iparművészeti Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum, az egri Dobó István, a nagykőrösi, a kecskeméti, a váci múzeum munkatársainak és a debreceni KLTE néprajzi tanszakának muzeológusi és hallgatói gárdájával, összeszokott együttest képezett, amelyben szinte egymást érték a komoly munkát koronázó vidám együttlétek és a munkát értékelő, elismerő szakmai minősítések. Amelyekhez természetesen hozzá tartoztak a vidámabb formájú - de a szakmai teljesítményt mindig első helyen értékelt és elemzett - binyekáreszi minősítések. Nem véletlen, hogy a tiszafüredi táborozások, kutatások idején történt a legtöbb. BINYEKÁRESZ AVATÁS Ezekről az érintettek különbözőképpen emlékeznek. A fó'binyekáresz, Szabó László, a saját avatását az alábbiakban összegzi. „Én úgy emlékezem, hogy főbinyekáreszi címemet a Milléren a 40 éves fennállásomkor kaptam, s az a nagy diploma, aminek a múzeumban kellene lennie (sokáig az irodámban volt az adattári szekrény üvegén belül) ezt is tartalmazza. Barna Gábor és Sztrinkó adta át ünnepélyes keretek között. Kaptam vele egy kukoricaszárral bedugott mezőtúri zöld pálinkás butellát is jóféle pálinkával. Ott mindenki egy kis kb. 5 cm átmérőjű kemény papírból kivágott jelvényt is viselt 40-es számmal a közepén. Ott annyira nem különült el ez az avatás és az ünnepség egyéb része." A viszonylag hosszú, általában két-négyhetes közös gyűjtések ideje alatt a résztvevők, a táborlakók valóságos együtt lélegző csapattá kovácsolódtak. A résztevőknek a magvas szakmai programokon kívül az esti vacsorafőzések során alkalmuk volt egymást alaposabban megismerni, még gyengeségeiket is kifigyelni. Ami alapján biztosan ítélhettek arról, ki a közösség szempontjából a leghasználhatóbb, ki az intézkedő képes, s ugyanakkor szakmai területen milyen felkészült, mit produkál. A táborokat irányító binyekáreszek ilyen tapasztalatok birtokában fogadtak be, emeltek maguk közé újabbakat egy-egy meghatározott területre kiterjesztett hatáskörrel, jogokkal. A szertartásrend menetében ez úgy jelentkezett, hogy a fenti szempontok figyelembe vételével a binyekáreszi tanács (egy időtől kezdve Nagy Molnár Miklós, Sztrinkó István és az általa főbinyekáreszi hivatalba ültetett Szabó László) szóban, vagy írásban javasolta a binyekáresz jelöltet felvételre, s a feltételek sikeres teljesítése esetén felavatásra, beiktatásra. Felkutatott, s ma már fotó, visszaemlékezés, írásos anyagból álló, mondhatni „binyekáresz archívumunkban" az ilyen minősítéseknek valamennyi formájával találkozhatunk. Nóvák László a Három Város Főbinyekáresze fogalmazta az egyiket. Indulástól kezdve csatlakozott mind a tiszazugi kutatásokhoz, mind annak folyományaihoz (Tisza-túrák és kiskunsági gyűjtések). S hatásukra több évtizeddel ezelőtt beindította, átgondolt Alföld-kutatását, hozzá kapcsolva több múzeumi szakág (régészet, történelem, néprajz) és tudományág (földrajz, szociológia, településkutatás) jeles művelőit akikkel tematikus konferenciákat rendezett, melyeknek anyagát vaskos kötetekben rendre meg is jelentette. A jeles kutatótól származik egyik ilyen binyekáresz-avatói ajánlás is. Szabó István (Testa) A Tisza főbinyekáresze „Tanult Barátom, a szolnoki Damjanich János Múzeum jeles történész muzeológusa nem áll bőbeszédű, szószátyár ember hírében, s megfontoltsága bámulatba ejtő. Inkább cselekszik, s ami nagyon jó tulajdonsága, jó az állóképessége. Keveset beszél, de annál többet cselekszik. E nemes tulajdonsága már nyilvánvaló volt a nagykőrösi konferenciákon. Részt vett 1980-tól valamennyin. Kitartóan hallgatta az előadásokat, s maga is jó előadást tartott Kunszentmárton stílusos építkezéséről. Ezek meg is jelentek az Arany János Múzeum Közleményében, közismert Actájában. De nem a szakmai erényeit kívánom méltatni, hanem olyan esetekről írni egy keveset, melyek közös élményeink voltak. S ezek az igen tartalmas és mozgalmas nyári gyűjtő utak alkalmaival függenek össze. Emlékezetem lehet, hogy megcsal, de nem emlékszem arra, hogy Ő az ország részeinek egyik al-vagy főbinyekáresze lenne. Pedig megérdemelné! Most tehát ennyi szolgálati idő elteltével dr. Szabó István történészt, osztályvezetőt a „Tisza Főbinyekáresze" címmel kellene felruházni! Erre az igen alkalmas történeti, néprajzi, ökológiai elismerésre a nevezetes Tisza-kutatás, a szőke folyón való leladikozás predesztinálja. Számomra a legemlékezete584