Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Muzeológia - Szabó István - A binyekáreszségről (részletek)

Tisicum XIX. Mihály lovát Havassy Péter, Szabó István, Soma (akkor restaurátor volt a Damjanich Múzeumban) és Tánczos Gábor vitték a hátsó udvarba. A menet elején Zomborka Márta, Molnár Ágnes, Bereczki Ibolya, Magyari Márta és Bárkányi Ildikó úttörő zászlókat vittek, ezt követte a Szent Mihály lova. A menetet Szabó László zárta hónaljmankóra támaszkodva, illetve Barna Gábor és Havassy Péter. A Szent Mihály lova előtt még Kotics József gyertyát vitt gyertyatartóban. Az avatási szertartáson kérdésre nem kellett felelnem, ám esküt kellett tennem, amelyet Szabó tanár úr mondott elő. Az eskütétel a tűző napon meggyújtott és perzselő gaz előtt zajlott. Ezt követően egy kocsi kerékre kellett feküdnöm, s ott a jelenlévő bizottsági tagok a hónaljmankóval fenéken billentettek. A szertartás végén pedig áldomást ittunk. (2. kép) A második avatáson már nem voltak ilyen külsőségek. A Mezőtúr határában lévő Vetőmag Vállalat tulajdonában lévő üdülőben Sztrinkó István Vezérlő Főbinyekáresz volt az elnök - aki helybenhagyta hagyta és megerősítette a Szolnok megye népművészete kötet szakmai bemutatójának mezőtúri megszervezéséért 1980-ban megkapott Albinyekáreszi címet, illetve Mezőtúri, illetve Nagykunsági Binyekáresz titulussal egészítette ki." A Tiszazug tíz esztendőn át nyári táborszerű kötelékben folytatott néprajzi-történeti kutatását Szabó László kezdeményezte. Ebbe a Damjanich János Múzeum munkatársain kívül a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tanszékének dolgozói és hallgatói, a kunszentmártoni járás honismereti munkásai, később a szomszédos megyék (Bács-Kiskun, Pest, Csongrád) muzeológusi gárdája, valamint több budapesti egyetemi hallgató is bekapcsolódott. A kiskunsági kutatótáborok beindulásával szinte egy időben mi is váltottunk, és atiszazugi gyűjtésekkel egyidejűen 1978-ban a Közép-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság támogatásával, rendelkezésünkre bocsátott árvízvédelmi ladikjaival Szolnok-Tiszaug térségét, s a Nagyrév-Cibakháza melletti holt ágat jártuk be, beindítva ezzel a máig is emlékezetes Tiszatúrák néven ismert, ekkor még ugyancsak a Tiszazugra kiterjedő, ám más szempontú, a településeket a víz oldala felől figyelmező gyűjtéseinket. A lényegében ugyanazzal a gárdával működő három gyűjtőtábor tagjai egy idő után már úgy működtek, mintha valamennyien egyetlen intézmény összeszokott munkatársai lettek volna. S bár a táborok jellegének megfelelően mindig újabb és újabb tagokkal egészültek ki a kutató stábok, az összehangolt irányító „kemény mag" mindenkit szervíteni tudott, s zökkenőmentesen olvasztotta be a legkülönbözőbb elképzelésű és indíttatású, tapasztaltabb és pályakezdő egyedeket is az egységes cél megvalósításáért dolgozó lelkes és jókedvű csapatba. Amiből természetesen, az esti főzések közbeni gyűjtési beszámolók, viták, vidám nótázások, beszélgetések, iszogatások, sem maradhattak ki. Az évek hosszú során összecsiszolódott csapat egykori tagjainak, a gyűjtőtáborok munkatársainak most csokorba fogott emlékezései mindezeknek a hangulatos együttléteknek az esszenciáját képező Binyekáresz kultusz kialakulásának, különböző alkalmi formáinak immáron félszázados - bár sajnálatunkra egyre gyengülő intenzitású - mozzanataira fókuszálnak. Visszapörgetve és ugyanakkor időben előre is szaladva a téma megvilágítása szempontjából elsőként az egyik helyi segítőnket kell mindenképpen említenünk: Kakuk Mátyást, a kitűnő nyelvészt. A kunszentmártoni tanárt, építőmestert - a táborlakók csak „Solness építőmester"-ként titulálták, mivel tenkezével építette fel több házát is - a szocialista kántort, aki a házasságkötő teremben rendszeresen szolgáltatta a hangulatos, miliő keltő, aláfestő zenét a naiv, az életről még mit sem tudó, de annak bizakodóan neki induló ifjú párok számára. Ha kellett, akár saját építésű orgonáján is. Aki ekkor még maga sem tudta, hogy Kunszentmárton földrajzi neveitől milyen messze távolodik: egészen a magyar nyelv cigány közvetítésű jövevényszavainak kötetnyi terjedelmű összegzéséig. Amely munka (Jászkunság füzetek. 10. Szolnok, 1997.) szempontunkból azért nagyon fontos, mert annak 85. oldalán a következő olvasható: „Kár - káró .hímvessző'. A cigány kar ,ua', Vekedri. Kunszentmártoni megfigyeléseim szerint a birtokjel előtt az -o- rövid: káromat. Érdekes adat a népi eredetű, de a néprajzosok között is ismert főbinyekáresz .valamiféle főember, nagyfej', amely összetett szó magyar, román és cigány tagokból áll tárgyeset -esz végződésével." Binyekáreszi visszatekinteni kívánó kötetünk számára már e kutatások birtokában - kiegészítőként még azt is hozzá fűzte, hogy: A binyekáresz = valamiféle főember, fejes, nagy fej' feltett etimológiája: = szóösszetétel: előtag román bine ,jó', utótag cigány kär .penis' (< szanszkrit Alfa); jelentése tehát ,jó fasz' vagy egyszerűen ,jó ember'. = Az -esz végződés a cigány tárgyeset végződése is lehet, de inkább arra gondolok, hogy játszi végződés a cigány nyelv hangzásának érzékeltetésére, ahogy ezt a magyarok által írt, Ujváry gyűjtésében megjelent cigány-prédikációkban több helyen is látjuk. =A román bine leggyakoribb jelentése ,jó', és ilyenféle kifejezésekben gyakori: bine ai ven'it! Isten hozott! binecuvínt'are áldás, binef'acere jótétemény, binevoit'or jóindulatú". Kakuk Tanár Úr nemcsak a szó eredeztetésének, a gyökerek kikutatásának terén jeleskedett. Fontos szerepet játszott a binyekáresz avatás szertartásrendjének kialakításában is. Ebből az ünnepi megemlékezésből minimálisan két elem: a ceremónia mester „tudományos igénnyel megírt, papírra vetett értekezésének felolvasása" (feltehetően egy példánya vagy a Kakuk családnál, vagy a Kunszentmártoni Helytörté| 582