Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Természettudomány és régészet - Sümegi Pál - Ember és környezet kapcsolata a középső-bronzkorban: az őskori gazdasági tér fejlődése egy bronzkori teli geoarcheológiai és környezettörténeti feldolgozása nyomán

Tisicum XIX. hogy nem az alluviális síkon történt a gabonatermesztés, mivel ott ez feltétlenül erdőirtással és fapollenek arányának visszaeséssel járt volna együtt, hanem annak hátterében, a mélyebb talajvíz horizonttal és nyitottabb növényzettel jellemezhető, löszös magasparton. Ezt támasztják alá a Kengyelérben lemélyített fúrások pollen elemzései is, ahol a lokális pernyehorizonttal együtt, egy a selypes-éri gabona pollen dominanciánál sokkal erőteljesebb gabona pollen csúcsot lehetett kimutatni a középső- és a késő-neolitikum során. A Kárpát-medence neolitikum második felére keltezhető gabona pollen csúcsot követően, a gabonafélék pollenje eltűnik a Selypes-ér üledékből, és ezzel egy időben az erdőösszetétele megváltozik. A nyíltabb erdőtársulásokra, a szegélyvegetációra jellemző növényzet arányának folyamatos növekedése állandó emberi bolygatás kialakulását jelzik a vizsgált területen, és ez a korábbi gazdálkodási típushoz képest mindenképpen egy, a korábbinál erőteljesebb beavatkozást jelez a tiszai alluvium erdeiben. Valószínűleg ez a változás a neolitikum / rézkor határán bekövetkezett gazdasági változással, a teli életmód megszűnésével, a pásztorkodó, nagyállattartó népek megjelenésével függhet össze. A gabonafélék pollenje megközelítőleg ugyanekkor a Kengyel-ér pollen szelvényéből is eltűnik, bár a jelentős léptékű 10 cm-es mintavétel következtében ez kevésbé szembetűnő. A Kengyel-ér anyagában a gabonafélék visszaszorulásával egy időben a taposás, legeltetés hatására terjedő mérgező virágos és savanyú, keserű kémhatású gyomnövények (flume*, Plantago, Iris, Ranunculoides) terjedése is alátámasztja a földművelés visszaszorulását és az állattartás előtérbe kerülését. A középső bronzkori ember tehát már egy olyan környezeti rendszerben építette fel a települését és folytatott növény- és állattenyésztést, amely az eredeti állapotához képest, ha területenként eltérő mértékben is, de igen erőteljesen megváltozott. A teli és környezetében lejátszódott változásokról három őskörnyezeti forrásból tudunk adatokat kinyerni, a Selypes—ér, a Kengyel-ér üledékgyűjtő rendszeréből, valamint a teli központi részét körülzáró árokrendszerből. Ez utóbbi esetében igen kiemelkedő jelentősége van a pollenanyagnak, mert a teli körül kialakult 100-500 méterre kiterjedő vegetációs változásokról tartalmaz információt, mivel olyan kicsi ennek a mesterségesen kialakított üledékgyújtő rendszernek a felszíne, hogy a benne felhalmozódott pollen szinte teljes egésze egy maximum 100-500 m sugarú körből származik. A bronzkor során a legerőteljesebb környezeti változások a Kenderföld körüli, magaspartszerűen kifejlődött, infúziós lösszel borított fosszilis folyóhátakon fejlődtek ki, mert itt alakult ki állandó emberi megtelepedés, ide koncentrálódott az emberi mozgástér, a naponta használt utak és terek. Az erődített tell, a település centruma körül igen jelentős felszín átalakító tevékenységgel egy megközelítőleg 6 m mély, a felszín felé tölcsérszerűen szétnyíló, kb. 15-20 méter széles, állandóan vízzel borított árkot alakítottak ki, valamint a biztonságosabb katonai jellegű védelem érdekében, az árkon túli területeken nyitott vegetációs térséget hoztak létre. Csak így magyarázható, hogy a teli árkának pollen anyagából szinte teljes mértékben hiányoznak az erdei pollenek. Az árokban mélyített fúrásszelvény 400 cm-től mélyebb szinten tartalmazott kiértékelhető mennyiségű pollent. A 400 cm felett elhelyezkedő rétegek már teljesen száraznak és bolygatottnak mutatkoztak, az üledék makroszkópos vizsgálata alapján ez a fázis a környező talajfelszín behordódásával jött létre. A 600 cm alatti rétegek ugyan tartalmaztak pollent, viszont a szemek nagy része oly mértékben sérült volt a pollenfal (exine) oxidációjának egyértelmű nyomaival, ami a meghatározást lehetetlenné tette. A felismerhető pollenek - döntően erdei fenyő (Pinus silvestris) - az árok mélyítése előtti pleisztocén felszínre utalnak, és a réteg pollenösszetétele alapján egyértelműen elkülönül a felette elhelyezkedő, mesterséges árokban kialakult „tavi" üledéktől. Az általunk vizsgált minták százalékos pollenösszetételében kevés határozott tendenciát mutató változás figyelhető meg. Ez egyaránt utalhat a tavi üledékrétegek bolygatottságára, valamint a magas ülepedési ráta miatti gyors üledékfelhalmozódásra, melynek következtében a vizsgált 200 cm-es réteg csupán néhány száz évet reprezentál, de ez pontosan egybeesik a bronzkori teli település kialakulástól a megsemmisülésig tartó periódusával. A határozott tendenciát mutató változások egyike a fapollenek arányának fokozatos csökkenése az árok tavi szintjében felfelé haladva. A legalsó szintben az arbor pollenek aránya 28 %, viszont a legfelső mintákban már csak 11 %, ami a terület fokozatos nyílt vegetációs térré alakulására utal. Ugyanakkor a mintából jelentős mennyiségű gabona pollent sikerült kimutatni. A diagramban az egyes fafajok aránya 2-4% körül ingadozik, amiből arra következtethetünk, hogy az árok partján nem volt összefüggő fás vegetáció. A puhafás ligeterdő elemek - Salix sp. (fűz), Alnus glutinosa (enyves éger) - feltehetően a halom közelében fekvő lefűződött meder (Hódos-ér, Kengyel-ér) partján nőttek. Míg a keményfás ligeterdei és kevert tölgyes fajok - Quercus sp.(tölgy), Corylus avellana (mogyoró), Tilia sp.(hárs), Acer sp.(juhar) - kisebb-nagyobb csoportokban elszórva, vagy a lokális talajvíz magasságnak megfelelően helyezkedhettek el a vizsgált területen, valószínűleg a tiszai allúviumban. Ezt az értékelést támasztja alá a Kengyel-ér diagramja is, ahol a fás szárú vegetációból származó pollen mennyisége drasztikusan lecsökken és elsősorban a fűzfa, éger pollenaránya lesz jelentősebb a bronzkor folyamán. Ugyanakkor a taposást elviselő, utak, szántóföldek peremén élő gyomvegetáció aránya fokozatosan egyre jelentősebbé válik a Kengyel-ér medrét övező területen. A Carpinus betulus (gyertyán) pollenjének regionális eredetét a tiszai, nedves aljzatú allúvium indokolttá tenné, ugyanakkor pollenszázalékát összevetve a többi lokális, illetve extralokális eredetűnek feltételezett fa pollen anyagával, azt tapasztaljuk, hogy ez az érték gyakran magasabb, tehát csak kisebb szórványokban, vagy lazább állománycsoportban lehettek jelen a vizsgált területen a telitől távolabb, | 468