Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Természettudomány és régészet - Külleiné Mustos Szilvia - A mezolit közösségek életkörülményei a Kárpát-medencében

Tisicum XIX. 4. kép. Rekonstruált íj a Damjanich János Múzeum kiállításában kúp alakú faszerkezetű kunyhó váza, amit az időjárásnak megfelelően oszlop-, szálfa- és kéregborítással láthatták el vagy náddal, esetleg állatbőrrel fedhettek. A kb. 14,5 négyzetméter alapterületű kunyhóban öt-hét tagú család élhetett. Technikai fejlődés - mindennapok a mezolitikumban A klímaváltozások vándorlásra kényszerítették a közösségeket. Egy új terület meghódítása, mindig is nehéz feladat volt az ember számára. Hogyan tudta kiharcolni az élethez való jogát a természet roppant erőivel és a körülötte élő félelmetes vadállatokkal szemben? Erre a kérdésre az ember eszközkészlete és életmódja adja meg a választ. A mezolit közösségek a környezet adottságainak teljes kihasználására törekedtek. Zsákmányoló életmódot folytattak. Élelmük és eszközeik alapanyagát környezetük szolgáltatta. Az erdők faállományát használták fel kunyhóik építésére. Táplálékukat az erdők és folyók biztosították. Leletek igazolják a halak, mocsári teknős, madártojás, csigák kagylók fogyasztását. A ligeterdőkben előforduló gombák, gyökerek, gumók, valamint a makk, som, súlyom, szeder, málna, eper, szamóca, mogyoró fontos szerepet játszhattak a létfenntartásukban. A vadásztanyák konyhahulladékából madarak, kisebb emlősök, prémes állatok, mezei nyúl, hód, görény, vadmacska, nyest, nyuszt, róka és farkas maradványai is TT 5. kép. Mindennapok a mezolitikumban (Forrás: KERTÉSZ Róbert 2002) előkerültek. A halászat és a gyűjtögetés mellet élelemszerzésükben a vadászat játszotta a leghangsúlyosabb szerepet. Az állatok számára védelmet nyújtó erdő az embernek vadászterületet jelentett. A kor emberének „magas szintű" tudatosságára jellemző, hogy a magányos vadak (vádló, gímszarvas bika, vaddisznó) és a csordaállatok (bölény, őstulok, gímszarvas tehén, őz) elejtésére egyaránt képes volt, pedig e két vadfajta eltérő módszert és vadásztechnikát igényelt. Az új környezethez való alkalmazkodás, valamint az életben maradás ösztöne révén fejlesztették tovább paleolit eszközeiket, vadászati módszereiket. E kor technikájának legjellemzőbb vonása a nagy kőszerszámok széles körű elterjedése. Ilyenek voltak a korábban hiányzó vájószekercék és balták, melyek csontból és kőből készültek. Ide tartoznak az úgynevezett betétes szerszámok, az olyan kések, tőrök, kopja- és nyílhegyek, amelyeknek favagy csontalapjuk volt, s ebbe illesztették bele a kovaéleket. Ez az eredeti technika először Délen jelent meg a késői paleolit korban, virágkorát a mezolitikus időkben érte el, amikor elterjedt Európa és Ázsia déli és északi részein is. Alkalmazták azokat az eljárásokat, amelyek segítségével mértani idomokat utánzó kisebb, mindössze két centiméteres vagy ennél is rövidebb kovatárgyakat úgynevezett mikrolitokat tudtak előállítani, melyek a mezolit leletegyüttesek jellegzetes csoportjába taroznak. A vadászoknak kőeszközeik leggyakoribb nyersanyagáért, a limnikus eredetű kovafélékért nem kellett messzire menniük. A kőzettani vizsgálatok szerint, már viszonylag közel, a néhány tíz kilométerre található folyóvízi üledékben, hordalékkúpokban, és a Mátra 25-50 kilométerrel odébb lévő felszíni forrásainál is hozzá juthattak az alapanyagokhoz. Más nyersanyagok, például a Tokaj-Eperjes-hegységből származó obszidián, a bükki üveges kvarcporfír és a dunántúli, szentgáli eredetű radiolarit a jászsági telepeken csak szórványosan fordultak elő. A beszerzett kovaféleségeket, melyből szerszámok és fegyverek készültek a szálláshelyen munkálták meg. Eszközeiket a mindennapok szükségletei hívták életre. Itt tökélete| 444