Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette… VII. Elszalasztott lehetőségek
SZABÓ ISTVÁN AMI SZOLNOKOT ORSZÁGOSAN IS ISMERTTÉ TETTE... VII. ELSZALASZTOTT LEHETŐSÉGEK Korábbi gondolataink alapját, adataink termőtalaját a Szolnoki Művésztelepre vonatkozóan elsősorban a helyi (szolnoki, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei) sajtóban közzétett írások adták. Azt akartuk bemutatni, hogy milyen figyelemmel kísérik, illetve közvetítik a helyi hírlapírók az újságolvasó szolnokiak számára a telepi művészek kiállításait, külföldi vagy országos sikereit, életük intimitásait. Hiszen az itt több mint ötven év óta nyaranta megjelenő, a városban és környékén gyakran felbukkanó festők a város lakói számára olyan reflektorfényben álló személyek voltak, mint az ugyanezen időben látókörükbe került színészek, mozisztárok. De míg utóbbiak számukra soha el nem érhető, megközelíthetetlen távolságban élő, csak messziről csodálható „csillagok” maradtak, a körükben gyakran feltűnő, ismert, neves festők karnyújtásnyi közelségben, a szomszédságukban éltek. Még az elzártságuk ellenére is. Merthogy a művészek a művésztelepen belül, szinte egy városközépi „rezervátum”-ban élték sajátos, elsősorban egymással összekötött, a körön kívüliek számára majdhogynem hermetikusan elzárt életüket. Ámde városbeli megjelenéseik idején (bolti-piaci vásárlások, társas összejöveteleken, helyi fórumokon való szerepléseik, kávéházi és vendéglőbeli — akárcsak futó — összetalálkozásaik, netalán együttléteik) csak-csak tapintható közelébe kerülhettek a csodált művészvilág számukra piedesz- tálon álló képviselőinek. Mint már említettük, ezt a jól, művész és közönség szempontjából biztatóan alakuló „idilli kapcsolatot” a háborús események okozta zűrzavar teljesen összezagyválta. Lerombolta ötven esztendő téglánként összerakott építményét. Nem a háborús károk, nem a belövések és katonai akciók miatti pusztulás hozta lehetetlen helyzetbe a művésztelep pavilonjait. A telep épületei ugyanis mindezeket szerencsésen átvészelték, s jelentősen nem rongálódtak. Ám a telepi építmények a front átvonulásának időszakában üressé-lakatlanná váltak, miként a város épületeinek nagy többsége is. A statisztikai adatok és a visszaemlékezések szerint a közel negyvenezer lakosú városban alig négyezer ember lézengett. Egy csoportjukat — a zsidóságot, azaz a város polgári lakosságának jelentős és befolyásos, mértékadó hányadát már korábban elhurcolták. A többiek — hivatalok, hatósági szervek, intézmények — központi rendelkezések értelmében, szervezett kitelepítési-menekítési program szerint teljes hivatali apparátusukkal családostól a nyugati országrészekre evakuáltak. Akiket pedig ezek a törvényhatósági rendelkezések nem érintettetek, azok — ha tehették — családjukkal, mozgósítható értékeikkel, vagyontárgyaikkal együtt a környező falvakba, tanyákra húzódtak a stratégiailag frekventált hídfő-városból. A gazdátlanul maradt Szolnokon rendfenntartó szervek híján teljes káosz uralkodott. A müvésztelep gondosan ápolt félszázados díszfái között békésen meghúzódó műtermek a rendfenntartó szervek, hivatalos hatósági közegek távozásával a korábban kordában tartott városi lumpen elemek prédájává lettek, minek következményeként a telepi pavilonok reménytelenebb állapotba kerültek, mint a város körüli bombázásokat, belövéseket megszenvedett vasút környéki, belvárosi épületek. A hollandi stílusban épült, díszítő elemként a nyerstégla falakat tagoló fagerendázat tüzelőként szolgált a műtermek ajtóival, ablakaival, deszkapadlóival egyetemben — csakúgy, mint a műteremlakásokban talált mozdítható bútorzat és tárgyak. Hatósági felügyelet hiányában a város elmenekülni nem tudó, itt rekedt lakossága mindezt szabad prédaként kezelte, s e szűkös, ellátás nélküli időkben széthordta, feltüzelte. A műterem-fosztogatók nem szelektáltak. Ugyanúgy nem kímélték a számukra mit sem jelentő, ottfelejtett, fiókokban maradt rajzokat, vázlatokat, befejezetlen festményeket, vakrámára feszített vásznakat, az üres kereteket, mint az ekkorra már félszázados park, a szinte arborétummá terebélyesedett zárt terület értékes díszbokrait, faóriásait sem. Az 1952- ben Szolnokra került Papi Lajos szobrászművész, a müvésztelep ügyeivel hivatalból is foglalkozó megyei népművelési felügyelő-helyettes, aki ebbéli megbízatását lelkiismeretesen teljesítve a telep újraindítása érdekében megkísérelte felkutatni nemcsak a telepről elhurcolt, de a gazda nélkül maradt városi lakóházak falait egykor díszítő művésztelepi alkotók széthordott műveit is, akkori szemtanúk elbeszélései alapján rajzolt infemói képet a barbár pusztító akciókról. Beszélt olyan — a telep környékén lakó — emberekkel, akik nem egy ízben voltak tanúi a „szabad fosztogatásoknak”. Olyanokkal, akik látták, hogy „...az egyik műterem kiürítésekor a szekrényt cipelő harácsolok — nehogy az esőzés-hóolvadás utáni latyakos sárba lépjenek ’értékes zsákmányukkal' — a műteremlakások 65
