Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Művésettörténet - Egri Mária: Holló László újabb művei a Damjanich Múzeumban. Dr. Ujváry Zoltán adománya
Holló László életműve 1887-ben született Kiskunfélegyházán. A hatéves korától félárva kisfiú humán műveltségű iskolaigazgató édesapja és ugyancsak humán műveltségű ellenzéki lapszerkesztő nagybátyja szellemében nevelkedett. Öröklött fogékonysága a művészetek, a zene iránt, fiatalon jelentkező alkotói hajlama meghatározták életútját. Lobbanékony, romantikus természete, érzékenységgel párosuló igazságérzete, zárkózott, meditativ hajlandósága viszont körülhatárolták a külvilággal lehetséges kapcsolatát. Frissen szerzett rajztanári oklevéllel és egy félegyházi ösztöndíjjal 1909-ben Münchenbe, Hollósyhoz indul. Hol- lósy Simon müncheni magániskolájának tanítványaival a magyar műtörténet egyik, napjainkig gerjesztő forrásának, a nagybányai művésztelepnek volt alapító mestere. Néhány év múlva szembekerülve a kolónia törzstagjaival, megvált iskolájával Nagybányától, s tanítványaival Técső- re telepedett. A szakítás előtti évben a Hollósy-iskola külön állította ki anyagát, elzárkózva a Műcsarnokba befogadott „nagybányaiaktól”. Igen tanulságosak azok a sorok, amelyeket Réti István ír a telep történetének összefoglalásában az itt bemutatott művekről. ,, ...Ezeknek a tanulmányoknak a stílusa az iskola régebbi munkáival szemben bizonyos változáson ment át. Míg azelőtt a formák és tónusok finom megfigyelésén volt a súly, újabban a figyelem a nagybányai modellek különleges karakterére irányult, a növendékek fő törekvése a karakterisztikum erőteljes, legtöbbször erőszakos kihangsúlyozása lett. Épp emiatt szívesen keresték a groteszk, deformált, degenerált modelleket, akikről könnyebb volt túlzottan jellemző tanulmányokat készíteni. Valamely kritikus erre az egyoldalúságra, amely talán a jóval későbbi »expresszionizmus« előszele volt, alkalmazta az iskolás esztétikának a naturalizmus idejében keletkezett szólamát, hogy ez »a rút kultusza«, s akkor ezt a szólamot a Hollósy- iskolára vonatkozólag többen átvették. A kifejezőerő túlzásait félreértették." A „szép esztétikáján” nevelődött magyar közönségnek sosem volt szeme az expresszionizmus felfogására. Míg az irodalom, a film, a színházművészet befogadja a negatív hatásokat is, a groteszktől a torzig, az undort és borzalmat keltőig, minden művészileg hiteles produktum esztétikai szempontból értékelőkre talál, addig képzőművészeti vonatkozásban a széptől, harmonikustól, az ezt sűrítő „ideáktól” eltérő formai megjelenés a mai napig értetlenséggel, sőt felháborodással találkozik. A „kifejezőerő túlzásait” — ahogy Réti írja — ma sem fogja fel a mükritika. Nemcsak Holló műveit, de az expresszív alkotói szemlélet fiatalabb képviselőinek művészetét sem. Főként azért, mert éppen az expresszionizmus természetéből eredően minden egyes megnyilvánulása, jelentkezése egyedi, csupán külsőlegesen hasonlítható, egyénenkénti elmélyülést, elemzést, megítélést igényel. Ez pedig analogikus szemléletű műtörténetírásunk gyakorlatától igencsak eltérő. A fiatal Holló László számára Hollósy studíroztatása revelációt jelentett. Ahogy „körüléreztette” a modellt, ahogy a pózból nem látható részek plaszticitásának érzékeltetésére figyelmeztetett. 1912-ben a párizsi Salon des Independent kiállításán éppen ezekkel az aktokkal vívta ki Holló azt az elismerést, amely után az Union International des Beaux Arts et Lettres tagjává választották. Holló rajongott tanáráért, irányítását minden tekintetben elfogadta. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a megbántott, félrevonult mester pályájának ez már lefelé ívelő szakasza volt. Növendékei művészi érvényesülésében már nem vállalhatott döntő szerepet. Lobbanékony, indulatos egyénisége viszont egy életre bevéste magát Holló emlékezetébe. München után Párizsban próbált tájékozódni, nyaranta Hollósyhoz utazott Técsőre, ahol elképzelése megerősítést nyert. Elkötelezettsége már akkor mélyen gyökerezett; a Louvre-ban Rembrandt, Greco, Tiziano irányították. Vonzódása inkább a régi mesterekhez húzta, s bár megcsodálta a kortársak kiállításait, közöttük igazi rokonra nem lelt. így aztán ösztöndíja megszűnvén, nem vállalta Párizst. Holott sokatmondó monográfusainak közlése, miszerint Párizsban nemcsak barátai, de műterem, lakás, növendékek és biztos megélhetés várták. Ha igaz Réti István jellemzése Hollósyról, amely szerint több volt sorsában a véletlen, mint a szándékosság, távol állt tőle minden nyilvánosság, minden akció, minden változatosság, s hogy „forradalmárvezéri” szerepébe inkább belesodródott, mintsem tudatosan vállalta — még inkább jellemzők ezek a tulajdonságok fiatal tanítványára. Hollóból hiányzott a kalandvágy, a vállalkozó kedv, mindenfajta látványos, önálló akció. S bár gyülekeztek körülötte a tehetségére, mesterségbeli felkészültségére figyelők, végül is nem tudták Párizshoz kötni. Ezért a későbbi évtizedekben részben a háborút okolta, részben hajlamait. „...az én eszemjárásával mindvégig félegyházi élményeimből táplálkozom, őseimnél, származásomnál fogva vérem ma is odahúz, ehhez a tájhoz... ” Holló számára a műnek nemcsak esztétikai összetevői léteztek, de gondolati, érzelmi tényezők is. A kompozíció, szerkezet, a képalkotás belső törvényei összefonódtak azzal a szenvedélyes hevülettel, amely színválasztását, ecset járását irányította. Az ábrázolást a kép lényeges elemének tartotta, ahol a formák, gesztusok hordozzák az érzelmi feszültséget. Ezért rajzolta fel először semleges kontúrokkal az alakokat, a motívumok téri viszonyát. Nem véletlen, hogy kint nem talált önmagára, hiszen útja eleve magányra, befelé figyelésre, önismeretre determinált. Társakra akadhatott volna, de csak akkor, ha már stílusa kiforrott, hangja tisztán szól. Útját végig kellett járnia. Az önmagavállalásnak, önismeretnek szép példáját említi Kokoschka, Életem írásában. „Berlinben első nap, a legnagyobb utcazajban, megfigyeltem egy vak embert, aki kintornán játszott — ugyanazt a népdalt játszotta újra meg újra —, míg rá nem szólt a rendőr, hogy ne zavarja a forgalmat: erre áttolta a sípládát egy másik utcába. Tőle tanultam meg, mi a dolgom, és alkalmazkodtam a rendhez. Ne éljen az ember ürügyekkel, hogy elkerülhesse azt, amit a sors rendel számára, hanem álljon ki sportszerű teljesítményre, mint az olimpikonok, ismerje el ténynek, ami tény, és ne olda- logjon el az élet elől. ” Hollót hasonló tapasztalások tartották meg keserves körülmények között is útján. Nem 530
