Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó István: Tanulmányúton Oszétiában
25. kép. A felszolgáló „fiatalok" csoportja, Dzvisz, 1984 a pirogok tetejére, amit aztán — húsokat, felszeletelt pirogot — szedegetni lehetett. Kézzel szedték — a mi számunkra is. Kézzel adogatták, kézzel nyújtották át. Addig a vendég nem távozhatott, amíg a „pocsotnij bokal’Mal (= megtisztelő pohár) meg nem kínálták, útjára nem engedték. Ezt azonban egyszerre és fenékig kellett kiüríteni. Hariton ezzel kapcsolatosan elmesélt egy anekdotát is: „...valaki vendégségbe érkezett. Jól érezte magát, kellemesen szórakozott, de egy idő után úgy érezte, be kell fejeznie. Igaz, akkor már a harmadik napba nyúlott az eszem-iszom. Mondta is mindenkinek, ö már befejezi, elindul haza. Am nem tette. Hol itt, hol ott bukkant fel, látták a faluban sétálgatni, körözni a házak körül. Mikor rákérdeztek: mért nem indul már el, ha egyszer menni akar, kiderült, hogy azért, mert még nem kapott »pocsotnij bokal«-t. A házigazda elfelejtette átnyújtani neki az orrokkal teli utolsó poharat. Mikor ezt elmondták a gazdának, az nagy szégyenkezések és bocsánatkérés közepette lóhalálában pótolta. A szegény, megfáradt vendég pedig megköszönve a nagyszerű vendéglátást — bár a teletöltött poharat már három nehéz nap után se teste se lelke nem kívánta — egyetlen hajtásra kiitta és távozott. A »pocsotnij bokal«-t ugyanis nem szabad kóstolgatni! Abba nem illendő és nem lehetséges belenyalni, beleiszogatni: azt mindenkor fenékig kell üríteni. ” Ezen a Szent György-napi ünnepségen ennek az át- nyújtása úgy történt, hogy egy tányérra rá volt téve három pohár, mivel három személy, vagyis Hariton és mi ketten számítottunk az egybegyűltek közül „megtisztelt vendégekének. Ezeket a poharakat leemelték a tányérról, és nekünk, a díszvendégeknek pohárral a kezünkben egymás után, s külön-külön egy-egy tósztot kellett mondani. Amikor elmondta valaki a tósztot, megihatta — de fenékig kellett kiinni — az italát, és leülhetett az asztal mellé. Sor került a házigazda tósztjára is. Ő addig az asztal végénél ült, illetve állt, hiszen ő vezette fel azokat, akik az asztalnál ülők háta mögött álló „fiatalok” voltak. Közülük — persze meghatározott kor szerinti sorrendben — ők is többször mondtak különféle beszédeket. Ők hozták be a belsőségeket is a lakoma második felében. Ezek az aba- lében főtt gyomor, belek stb. voltak, amiket feldarabolva, szinte desszertként adtak, adogattak a vendégeknek, rakták szinte falatonként a tányérjaikra. Mikor búcsúzkodtunk és indulni akartunk, egy nagysapkás férfi előtt kellett elhaladnunk. A férfi kezében egy főtt, csontos hússal állt az ajtó közelében, és mindenkinek, aki búcsúzott: vagyis aki már megitta a „pocsotnij bokal”-t, a búcsúpoharat, letépett egy falatkányit a csontos húsról, és azt a távozó szájába tette. Ez valami olyan bú- csúszertartásféle lehetett. Valami búcsúpohár, búcsúfalat, amit még távozás előtt el kellett fogyasztani minden vendégnek. Csak ezután lehetett átlépni a küszöböt. Közben a búcsúszavakat is hallottuk: a falatosztogató külön-külön valamennyiünknek elmondta, hogy „za parogom!” (= a küszöbön túlra!). *** A tószt nem más, mint irányított beszélgetés. A legidősebb irányítja. Tőle kell szót kérni mindig, és ő vigyáz arra, hogy helyén valóan szóljanak a többiek. A tósztok után szabad beszélgetés van, ki-ki a hozzá közelebb ülővel vagy másokkal ivás nélkül szólhat. A téma a tószt által felvetett gondolat. Mikor az széthullik, mikor túlságosan önállósulna, akkor újabb tószt jön (vagy az öreg mondja vagy valaki, aki szót kér). Büszkék rá — többször elhangzott —, hogy a grúz-oszét asztal felér egy egyetemmel. Mert itt azok kapnak szót (túl a kor sorrendjén), akik szépen és okosan beszélnek. Egy tósztnál világosan kell fogalmazni. Olyan szavakat kell használni, amelyek különlegesek, a köznyelvben nem hétköznapiak. Ezért ez a nyelvművelés iskolája is egyben. A tósztoknak szigorú sorrendje és kialakult koreográfiája van. Ha például az asztalnál ülők hangosan és sokféle témáról beszélnek, az „öreg”, a tamada megemeli a poharát és mindenki elhalkul. Hogy haladjon a beszélgetés, és mindenki bekapcsolódhasson, időről-időre visszatérnek a vendégek köszöntésére. Ennek a szigorú rendnek tudatában is vannak. Az cári orosz udvar szertartásmesterei mindig kaukázusiak voltak, mivel ők tudták igazán, hogyan kell egy vendéget fogadni. Az orosz családoknál, például Ordzsonikidzében a fiatalok berúgnak, sőt néha az öregek is lerészegednek. Ilyen az oszéteknél nem fordulhat elő, mert ott az egész családot megszólják, rendre utasítják. 18 éves koráig a fiú szeszes italt nem is ihatott egyáltalán. Ha rajtakapták, az egész családot (família) megszólták miatta. Az öregek jelenlétében például dohányozni sem lehetett. A mi grúz házigazdánk fiatal volt, és két öregebb is rászólt, hogy ne dohányozzon. 26. kép. A gazdavesztett ló. Hősi emlékmű, Fiagdon, 1984 50
