Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Néprajz - Kőműves Lajos: A mezőtúri fazekasság és a Kósa Reneszánsz Kerámia Stúdió
KŐMŰVES LAJOS A MEZŐTÚRI FAZEKASSÁG ÉS A KOSA RENESZÁNSZ KERÁMIA STÚDIÓ „A jel enyhébb a szónál. Ezért a jelet visszük Jákob elé s ez felment a beszéd alól." (Thomas Mann: József és testvérei) „Ismernek, szeretnek bennünket itthon és szerte a világon, de mi nem felejtjük el, hogy minden Mezőtúron kezdődött. " így szól annak a nagyméretű tablónak az első mondata, amelyiken Kosa Klára, a Népművészet Mestere és unokahúga, a szintén kiforrott tudásról bizonyságot tevő Kosa Judit legutóbbi mezőtúri kiállításán — mely 2007. augusztus 18-án, a Túri Fazekas Múzeumban nyílt meg — megemlékezett a túri fazekas iskoláról, az egykori munkatársakról, a mesterség- és művészetpártoló közösségről és jobb sorsra érdemes városunkról. Hogy az alkotók magasra ívelő pályájukon meddig jutottak el napjainkra, tanulmányozhatjuk a Folkart Centrum fővárosi bemutatótermeiben, olykor a sajtó híradásaiban, vagy ami nekünk legkönnyebben adatik, a rövidesen huszonöt esztendős Túri Fazekas Múzeum állandó kiállításán. A tabló szövegének olvastán sokakat elgondolkoztat a kérdés; mi is az a „minden”, és mikor is kezdődött? Tudjuk, hogy az olcsó gyáripari tömegcikkek kereskedelme egyszer már a XIX—XX. század fordulóján válságba sodorta a hazai kézműipart, benne a túri fazekasságot. Mélyítette a válságot az is, hogy a mezőtúri tiszti főorvos a fazekasok köreiben gyakori ólommérgezés miatt — mást ő aligha tehetett — betiltotta egy nélkülözhetetlen munkaeszköz, az íróka használatát. Ebből a helyzetből jószerivel csak a kiváló mesterségbeli tudással rendelkező, szecessziós-historizáló stílusú díszkerámiára áttérő id. Badár Balázs talált kiutat. Az 1900. évi népszámlálás során összeírt 114 túri fazekas még megmaradt, ipargyakorló hányadából 13 helybéli1 1912-ben részt vett a Kereskedelmi Minisztérium termékváltást célzó tanfolyamán, ahol porcelángyári festőmesterek ecsetes díszítést oktattak. A tanfolyam szervezőinek eredendő jó szándékában nem kell kételkednünk. Az elérni kívánt cél a termelékenység növelése, az árcsökkenés, ezáltal a versenyképesség javítása volt. (Ti. az ecsetes díszítésnél egyszer kell kézbe venni az edényt, az írókázásnál viszont a színes festékek és mázak együttes alkalmazása miatt többször is.) Mintha egy „korunk hőse” technokrata varázsigéit hallanánk, ugye? A kitűzött gazdasági célhoz sikerült közeledni, hiszen míg más fazekas központok szinte eltűntek hazánk térképéről, addig a Mezőtúri Ipartestület a II. világháború után, 1951-ben is 41 fazekas vállalkozót tartott nyilván. A részleges és gazdasági értelemben vett eredményért azonban igen nagy árat kellett fizetnünk. A jelentős esztétikai értéket képviselő tradicionális kerámia készítése szinte feledésbe merült. A kínálat zöme — a Badár, a Veres, a Hagyományos, színes írókás díszítésű túri korsó (Busi Lajos—Kosa Klára. 1980. Fotó: Pusztai Zsolt) Török és néhány más család munkáit kivéve — ekkor a háborút követően ismét erősödő parasztgazdaságok számára gyártott vászonedényekből, krómzöld, kobaltkék, olykor dudisárga vagy fehér alapra ecsettel festett, naturális díszítményekkel dekorált (még 1912-ben tanították) edényekből, sötétbarna mázú, bonyolult formájú cigány1 ISTVÁN Erzsébet 1995. 7. 449
