Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó István: Tanulmányúton Oszétiában
már Moszkvában megismert öccsére, Haritonra bízta gardírozásunkat. Ő ugyanis Ordzsonikidzében élt gyógypedagógus feleségével, egyetemista lányával és végzés előtt álló középiskolás fiával, s agrárközgazdászként docensi minőségben tanított a Kaukázusi Gomij Insztyitut- ban. S bár professziója szerint egészen más kérdések foglalkoztatták, mint bátyját, kitűnő kalauzunk volt jó tíz napon keresztül, s a földművelőkkel, kolhozokkal, falvakkal, agronómusokkal, falusi tanácselnökökkel ápolt jó kapcsolatai révén testvére, Borisz állandó telefonos utasításait is figyelembe véve e rövid idő alatt szinte mindent megmutatott. Mindenhová eljuttatott minket, s átsegített a számunkra teljesen ismeretlen szokásokból álló őszét viselkedési formarend minden buktatóján. Jeles szervezőként így biztosította, hogy egészen az egykori nagy Kaukázusi Hadiút végét jelentő hegyek lábáig megtekintsük egyetlen nap alatt, nyárból télbe csöppenve a legendás utat és az azt övező történelmi nevezetességeket. OSZÉTIAI MUNKANAPLÓ 1984. május 3. (csütörtök) Egész napos vonatozás Borisz taxit rendelt, Gálja pedig kikísért, és ő tett fel bennünket a vonatra. Egy négyszemélyes fülkében kaptunk helyet. Az úti-, illetve fülketársunk egy Don-vidéki bányász házaspár volt. Összebarátkoztunk, beszélgettünk, borral kínáltuk őket, majd korán lefeküdtünk, és másnap majdnem 10-ig aludtunk. Ekkor felszedelőzködtünk, és beültünk a büfékocsiba, ahol pezsgőt és csirkét rendeltünk. Este megismételtük. Nem sokkal azután, hogy visszamentünk a fülkénkbe, a bányász házaspár készülődni kezdett és a délután folyamán — nem írtuk fel, hogy melyik állomásnál — leszálltak. Két fiatalember foglalta el a helyüket, akik másnap reggel 1/2 6-ig utaztak velünk. Ettől kezdve egyedül maradtunk a fülkénkben, egészen Ordzsonikidzé- be való érkezésünkig. 1984. május 4. (péntek) Ordzsonikidze 9 óra 20-kor futott be a vonatunk Ordzsonikidzébe. Előtte falvakat láttunk elsuhanni, ahol jószág, meglehetős kert stb. volt. Még fóliasátrakat is láttunk, de nagyon kis méretűeket, olyanokat, amelyek legfeljebb a palántákat óvták. Olyan méretű, amelyiknek alá is lehetett volna bújni, alig akadt. Az Azovi-tenger partja magas, széle vizenyős, de itt már voltak legelő nyájak, s általában úgy értékeltük, hogy igazában csak az Ordzsonikidze előtti falvakban volt komoly földművelés: itt nagyobb területű gyümölcsösök és kis kertek is feltűntek. A talaj nagyon köves. Jó két ökölnyi nagyságú, kerekre, simára csiszolódott kövek borítják. Ezek egy részét a földek mellé kerítésként rakják fel. A hegyekből semmit sem láttunk, mert vagy este volt, vagy pedig borús, rossz idő és rossz látási viszonyok. Érkezésünkkor az állomáson Hariton Kalojev és unokabátyja, a Szovjetunió díszbe öltözött hőse, Grigorij taxival vártak. Haritonék lakására mentünk. A Terek-folyó partján laktak egy viszonylag tágas lakásban. Egy eléggé nagy szobába vezettek, ahol a szobának a rövidebb oldalát képező, nyílás nélküli falát szinte teljes terjedelmében beborító perzsaszőnyeg díszítette, amelynek közepére felfüggesztve lógott a dédapa bivalyszarvból készített, díszített ivókürtje egy hasonlóan díszes tőr társaságában. Ezután egy valamivel nagyobb szobába vonultunk át, ami a ház folyó felőli, vagyis az utcai frontjára néz. A szobában legalább négy Sztálin képet regisztráltunk, fotóztunk. Itt terítették meg az érkezésünk alkalmából rendezett lakomához az ünnepi asztalt is. Három darab juhtúrós pirog került az asztalra, ezen kívül pulykasült és borjúkotlett krumplival. Hozzá uborka, savanyú fokhagyma. Egy rózsaszínű fokhagymamártás társult kiegészítésül a húsokhoz, ezenkívül zöld petrezselyem és zeller között — nem tudtuk eldönteni, melyik a domináns — álló salátakreáció, fekete és fehér kenyér, valamint italok: konyak, vodka és arrak (20—25 fokos kukoricapálinka), illetve palackozott ásványvíz. Tósztokat a legidősebb mondott, Hariton nem. Az asszonyok még csak a felszolgálásban sem vettek részt: csupán a fényképezkedéshez ültek le. A korelnök arról beszélt, hogy volt Magyarországon a háború idején: Szeged, Kecskemét, Szolnok, Székesfehérvár, Bécs voltak az emlékében megmaradt városok nevei. Bécsben aztán később, a háború után is járt, mert mint a Szovjetunió Hősét a felszabadulás egyik évfordulójára meghívták. A tósztjában azt is elmondta, hogy Sztálin-kép itt, Oszétiában szinte minden házban van. A fiatalok is tisztelik és kiragasztják — miként nálunk a kamionosok a meztelen-félmeztelen nők fotóit — az autójuk szélvédőjére is. Úgy tartják ugyanis, „hogy ha Sztálin nincs, a németek még ma is itt volnának.” Ebéd után elmentünk a rendőrségre. Mindketten: Hariton és Grigorij is elkísértek. Útközben a városról adtak rövid tájékoztatást. Elmondták, hogy a város régebbi, történelmi részében korábban két emeletnél magasabb házak egyáltalán nem voltak. Mostanában azonban építettek néhányat, ezeket a helybeliek csak „koporsódnak 12. kép. Ordzsonikidze régi városközpontjának jellegzetes épülete a századforduló tájékáról. Ordzsonikidze, 1984 44
