Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Selmeczi László: Szabó István 65 éves

kérdés, hogy a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtőmunkájában gyakorlatilag már megalakulásától kezdve túllépett a számára meghatározott kereteken, és igyekezett alkalmazkodni az általános európai folyamatokhoz. Alapvetően ennek a féllegális gyakorlati tevékenységnek a következtében válhatott 1990-ben a Munkásmozgalmi Múzeum a Magyar Nemzeti Múzeum szerves részévé, s gyűjteménye az intézmény állandó kiállítása legújabb kori részének alapjává. Ez a folyamat azonban általában vidéken, még inkább Szolnok megyében, jelentős nehézségekbe ütközött. Az apparátusok alkalmazottai között nem egy akadt, aki már azt is elitélte, ha egy muzeológus a XX. századi helyi társadalomnak azt a szegmensét is tanulmányozni merte, amelyre a forradalmi munkásmozgalom hatóköre nem terjedt ki. Szabó István a vázolt körülmények között dolgozott egészen a rendszerváltásig. Muzeológiai tevékenységének a lényege megegyezett minden, hivatásában elkötelezett történész muzeológus kortársáéval: az adott körülmények között a múzeumi gyűjtő- és feldolgozó munkát a legújabb kor időhatárain belül hogyan lehet a helyi társadalom minden rétegére, így az egykor volt polgárságra is kiterjeszteni.

Ebből következően Szabó István munkája során törvényszerűen arra kényszerült, hogy a politika, még inkább a helyi politika által meghatározott igen szűk kereteket megpróbálja kitágítani, leszámítva azt a kezdeti időszakot, amikor még a Kaposvári Gyula által összegyűjtött történeti muzeológiai anyag leltározása során szerzett olyan tárgy- ismeretet, amelyet a későbbiekben már csak kiegészíteni, bővíteni kellett. Csak néhány példát hadd említsek erre a törvényszerű törekvésre: ilyen volt az emberi élet fordulóit bemutató tervezett kiállítássorozatból az egyetlen megvalósult, a Gyermekkor című, amelynek történeti része a XX. századi városi, kisvárosi világot mutatta be, s igen rokonszenvesen. Az emberi létnek ily módon történő (ti. nem osztályszempontú) megközelítése az ideológia helyi őreiben bizalmatlanságot keltett, s bár a kiállítás a Művelődési Minisztériumtól nívódíjat kapott, a kiállítást elemző, Szolnokon szervezett országos szakmai tanácskozáson azt jelentős muzeológiai újításként értékelték, ennek ellenére a megyei illetékesek a tervezett sorozat további részeit már nem engedték bemutatni. Ilyen volt fellépése (Szabó Lászlóval együtt) a kecskeméti konferencián, ahol szemléletében, tartalmában és módszerében ma is érvényes kísérletet tett a legújabb kori muzeológia sajátosságainak (a korábbi történeti korszakok kutatásával összehasonlítva nehézségeinek és előnyeinek) meghatározására. Akkori javaslatai ma oral history, valamint magántörténelem, mikrotörténelem címszavakon váltak ismertté. Azonban Szolnok megyében az illetékesek ezt a szemléletet, ezeket a gyakorolni ajánlott módszereket is túlzottan veszélyesnek ítélték, s a Múzeumi Leveleknek azt a számát, amely a konferenciáról beszámolt, zárolták, terjesztését megtiltották. A hetvenes évek második felétől, amikor ugyanezek az elvek már fölülről irányítottan, mint komplex kutatás, komplex múzeumi kiállítás, mint életmódkutatás váltak kívánatossá, a központi irányelvek, javaslatok szerzői természetszerűleg feledkeztek meg arról, hogy ennek a szemléletnek egyik hazai úttörője Szabó István volt. Végső soron, a XIX. századi észt nemzeti felszabadító mozgalom társadalmi jellege miatt, a keretek egyfajta kitágításaként foghatjuk fel, — bár Szolnok és Tallinn „testvérvárosi” kapcsolatai hivatalosak voltak —, észt kutatásait, a szolnoki állandó észt kiállítás megrendezését.

Szabó István olyan értelmiségi, aki a szellemileg egy- ívásúak baráti társaságában nyílik meg, ott érzi igazán jól magát. Olyan körülmények között szereti kritika alá verni gondolatait, ahol nincsenek tabu témák, ahol következmények nélkül lehet őszinte. Azokat az eszmecseréket, nemegyszer szinte vérre menő vitákat szereti és igényli, amelyekből a vitapartnerek gondolatilag is, lelkileg is épülhetnek. Közösséget igényel a szakmai munkában is, ízig-vérig team-munkás. Ezért is volt állandó résztvevője a Szolnok megyében megrendezett interdiszciplináris gyüj- tőtáboroknak, szakmai expedícióknak (irányította azok történeti szekcióját), és ezért hívták szívesen más múzeumi szervezetek is, sokfelé az országban. 0 pedig ment, mert a szakmai közegben jól érezte magát, s emellett nem mellesleg a tudományos programokat lezáró konferenciákon, az ő résztémáját feldolgozó előadásaival, a gyűjtőtáborok eredményeit bemutató kötetekben megjelent cikkeivel tágíthatta érdeklődési körét, megerősíthette szakmai tapasztalatait. A különféle múzeumi szakágak képviselőivel és a képzőművészekkel való rendszeres találkozások tovább szélesítették látókörét, és gazdagították szemléletét. Szabó István másik nagyon fontos jellemvonáscsokra nagyfokú szerénysége és önzetlen szakmai segítőkészsége. Soha nem pusztán a maga hasznát nézte, nem azt kereste, hogy mi az ő számára fontos. Ha úgy látta, hogy egy-egy szakmai probléma feldolgozásához másnak talán nagyobb kedve van, talán könnyebben megoldhatja, önzetlenül segítette. Ha úgy vélte, segíthet valakinek, együtt dolgozhat valakivel, azonnal háttérbe helyezte még oly jogos egyéni érdekeit is. Törvényszerű tehát, hogy szakmai munkásságának nem jelentéktelen részét társszerzőként, legszorosabb munkatársaival: Szabó Lászlóval és Egri Máriával közösen írott tanulmányai, cikkei teszik ki. Szolnok megye kultúrtörténete szempontjából már most jól láthatóan kiemelkedő helyet foglal el az általa gondozott, a Szolnok Megyei Néprajzi Atlasz munkálatai során felállított, majd rendszeresen bővített Szolnok megyei községtörténeti adattár anyagának hasznosítása a néprajzi atlasz és az Adatok Szolnok megye történetéből 1—11. összeállításánál. Előbbi kötetben Szolnok megye XVIII—XIX. századi történetének azokat a folyamatait hangsúlyozta, amelyek a népi kultúra megértéséhez szükségesek, míg utóbbi kötet tervezetének, megvalósítási programjának egyik kidolgozója, s a megye 79 településéből 34 történeti összefoglalásának szerzője is volt.

Életútját szemlélve nem feledkezhetünk el egy fontos helyi körülményről sem. Szolnokon ugyanis, lényegében véve a rendszerváltásig, a Damjanich Múzeum volt az egyetlen olyan intézmény, ahol a történettudományt és társtudományait (régészet, néprajz, művészettörténet) hivatásszerűen művelték. A helyi kulturális életben a Damjanich Múzeumra rótt feladatoknak megfelelni törvényszerűen együtt járt azzal, hogy a múzeumi dolgozók, köztük az ünnepelt is, szűkebb szakmájuk mellett köteles- ségszerűen, s érdeklődési körüktől függően, más terüle10