H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Bartha Júlia: Nem a ruha teszi az embert!

magyarázatot adhat bizonyos, főleg életmódhoz kötődő motívumkincs továbbélésére, de vándorlására is. Mert ugyanaz a motívum —jel — másnak hat szövésben, hímzésen, bőrmunkán vagy ötvös remeken, az eredeti jelentése azonos. Megfejtésében gyakran a népköltészet is segít. A zsendülő tudományág, a szemiotika új módszereket, jó lehetőséget kínál az összefüggések felismerésére. A népviselet színei Bél Mátyás a már említett munkájában a Kis- és Nagykunság viszonyairól írt, egyebek mellett a viseletről is szólt: „Különben testük erős és azt sajátos ruhába, többnyire kékbe, néha fehérbe öltöztetik Egyaránt csinosak a férfiak és a nők. " A fehér szín, a nyers színű „nyersanyag", a len és a kender színe az alapanyag színe is, amelyből a ruhát varrták. Ezzel ellentétben a háziipari szőttes, a. gyolcs, ragyogó fehér volt, amit elsősorban a gazdagok és a fiatalok viseltek. A háziszőttes megmaradt nyers színével hétköznapi viseletnek. A fehér az öregek és a gyászolók viselete maradt. A gyász színe hosszú ideig ez maradt, a többi szín használata viszonylag késői jelenség. Egyszerű lélektani oka van ennek, amely minden kultúrában fellelhető. A legősibbek azok a megnyilvánulások, amelyek a test elváltoztatásában mutatkoznak meg. Ilyen a ruházat megváltozása is, hiszen az áll legközelebb a testhez. Azok a népek, akik egyébként ruhában járnak, gyász esetén meztelenre vetkőznek. A mediterrán kultúrákban, az araboknál, az Égei-tenger vidékén és a zsidóknál kimutatható a meztelenre vetkőzés gyász esetén. Ennek emléke nálunk abban a szokásban él, hogy a férfiak kalaplevéve kísérik a koporsót.

59 Más esetben a haj kibontása és a szakáll megnövesztése a gyászjel. A mohamedán vallású török népeknél ez máig így szokás, de nem szakrális szokásról van szó, mindez már az iszlám felvétele előtt is létezett, és ma is megtalálható még a kazakok körében is, akiket pedig a legkésőbb érintett meg az iszlám vallás. Arról, hogy a kun asszonyok gyászában megvolt-e a kibontott haj szokása, nincs adatunk, de valószínűnek tartjuk, hiszen a velük szoros kulturális rokonságban élő dél-moldvai tatár asszonyok a 18. században így gyászoltak.

60 A fehér gyászszínre a rokon népek kultúrájából bőséggel hozhatunk példát, de csupán egyetlennel szeretném a fontosságára felhívni a figyelmet: a kazak recens kultúrában a fehér gyászszalag a temetési zászlón az elhunyt idős korára és nemére utal.

61 29. kép. A miskakancsó a huszárok viseletét mintázza A kék használata az egész Alföldön elterjedt, jóllehet, a szín megjelölésére egészen a 16. századig nem volt adatunk. Égszín-nok mondta a magyar nyelv. A szó török eredetű, „kök" jelentése ugyanaz. Volt a kék színnek azonban egy sajátos mélykék ~ feketéskék változata, a kunkék, ami a kunok gyászszíne volt, amit ásatási megfigyelések igazoltak, de népköltészeti adatunk is van rá: Az „Elment az én rózsám" kezdetű dal egyik variánsa így szól: „inkább meggyászolom fekete ruhába / délelőtt fehérbe / délután veresbe / estefelé, ha ráérek tiszta lila színbe. " A régészeti ásatásokra korábban gyakran hivatkoztam, így ezúttal is ezt teszem. A karcag-orgondaszentmiklósí temetőben talált koporsómaradvány tanúsítja, hogy a koporsót festették. Piros, zöld, feketéskék motívumok voltak rajta. Az orgondaszentmiklósi és asszonyszállási kunok lila gyászt viseltek. A kunok gyászszíne, a kunkék, a kunsági festett bútorokon maradt ránk. A kazak temetkezési szokásokban megtaláljuk a párhuzamát. Az asszonyok halotti zászlajának sötétkék a színe.

63 A népviselet kedvelt színe még a vörös, az életöröm, az ünnep színe. A kunsági díszítőművészetben éppúgy szerepel, mint a magyar népművészet más területén. Azonban a vörös a gyász színe is volt. Apor Péternél olvashatjuk, hogy a házas férfiak koporsóját sötét meggy szín bársonnyal vonták be. Mikes Kelemen koporsóját is meggyszínű bársonnyal terítették le. Ugyancsak Aporra hivatkozva írja Fél Edit,

64 hogy aki harcban esett el, vörös süvegben temették. A kuruc kor gyászolói viselték a vörös színt. Bethlen Gábor végrendeletében meghagyta, hogy vörös legyen a gyászszíne. A palócoknál és Kalotaszegen a kisgyermeket vörös kendő viselésével gyászolják, de Hódmezővásárhelyen szokás volt a koporsófedelet vörös színre festeni. A vörös szín a Földközi-tenger mellékéről került szerteszét a világba. Minden kultúrában helyet kapott, gyászszínként talán a halállal való dacot jelentette. Rontáselhárító szerepe miatt óvta a halottat és a gyászolókat egyaránt. A másik világot, az életet jelképezte. A fekete gyász nyugati kultúrhatása a 19. század közepétől, de inkább a 20. század elejétől válik általánossá. Nálunk polgári körökben a 17. században még felváltva él a vörössel vagy a dísztelen hétköznapi viselettel. A fekete színnek tulajdonított hatás abban mutatkozik meg, hogy viselőjén nincs semmi feltűnő, nincs semmi vonzó, nem ad okot irigylésre. A Kunságon még az 1960-as évekig szokás volt, hogy az asszonyokat feketére festett, egykori menyasszonyi ruhájukban temették el. A Kunság díszítőművészetében a fentieken kívül még a zöld szín gyakori. A zöld jelentésében a pásztorkultúrából vett példák alapján ugyancsak az élet színét véljük. Az említett színek, a fehér alapon kék (kunkék), vörös, fekete, zöld a 58 BEL Mátyás 1975. 7—50. 59 FÉL Edit 1935. 6—7. 60 FÉL Edit 1935. 6—17. 61 BARTHA Júlia 1998. 51. 62 FEL Edit 1935. 10. 63 BARTHA Júlia 1998. 51. 64 FÉL Edit 1935. 10. 61