H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Szabó László: Magyarországi megyei múzeumok a tudomány sajátos műhelyei

sen alacsonyabb rendűnek bélyegzik, mert méltatlan vitába bonyolódnék. Inkább arra vagyok büszke, hogy akár másfél évtizede publikált efféle írások — nem lévén tartó anyaguk, szilárd vázuk —- mára összeomlottak, miközben a lesajnált cikk legalább tényanyagával, de nem ritkán ebből következő megállapításaival tudományos életünk részévé vált. Amikor az empirikus szemlélet meglétét emlegetem, nemcsak a gyűjteményre, hanem magára a gyűjtésre, a tereppel, az emberekkel való állandó kapcsolatra is gondolok. Amikor a néprajzos több közösséggel állandóan kapcsolatban áll, figyelemmel tudja kísérni az apró, akár évente végbemenő környezeti változásokat (pl. szőlők vagy gyümölcsösök kivágása, egy-egy földdarab elhagyása vagy birtokba vétele, egy út, kis átjáró, gyaloghíd megépítése, egy vasútvonal vagy buszjárat megszüntetése stb.), önkéntelenül is érzékeli, felméri ezek hatását, látja az ezek nyomán megindult új folyamatokat. Tudja, mit jelent egy-egy személyiség eltűnése az egész közösség vagy csak egy család számára. Lerakódnak ezek az ismeretek, tapasztalatok, megfigyelések, s befolyásolják a múlt adatainak, folyamatainak értékelésében, más közösségek — melyekről csak olvasmányaiból szerzett ismereteket — jobb megértésében. Ha pedig mindezt tudatosan is tanulmányozza, elemzi, feltár egy homályosan jelentkező, épp hogy érzékelt tendenciát, új felfedezéseket tehet. A vidéki múzeum a tereppel, a társadalommal, az egyes emberekkel való közvetlen kapcsolatot megköveteli, szinte kikényszeríti. Szóltunk arról, hogy az 1970-es évekre már egy-egy megyében szinte valamennyi múzeumi szakág művelésének megteremtődtek a feltételei. A régészet, a néprajz, a helytörténet, a képzőművészet s a természettudomány valamelyik ága több szakképzett munkatársat jegyezhetett. A régészetben koronkénti specializálódás vált lehetővé. Ők többnyire a megye központjában külön osztályt alkotva együtt voltak jelen. A néprajzban, mert egyszemélyes kisebb gyűjtemények főként ilyen anyaggal büszkélkedhettek, jobban szétszóródtak a szakemberek. Helyben mindenesek voltak, de általában mindenkinek volt néhány választott témája, amelyet mélyebben, intenzívebben, s nemcsak múzeuma gyűjtőterületén művelt. A történészek korszakonként oszlottak meg, illetve egy-egy nagyobb városban, tágabb térségben az egész területtel foglalkoztak. De nem tisztem, hogy valamennyi szakágat elősoroljak. A lényeget az eddigi példák alapján is megfogalmazhatom. Bármelyik szakterület művelőjének módjában állt a megyén belül komoly helyi ismeretekkel rendelkező, más szakágbeli kutatóval konzultálni, ha ennek szükségét érezte. Ha saját kutatásaim során bizonyos kétségeim támadtak, nem tudtam tovább lépni, egyáltalán nem közömbös, hogy ezt valakivel alaposan megbeszélhettem. Méghozzá olyannal, aki ezt a térséget, kort más szempontból ismeri, s arról is tud, hogy én mivel foglalkozom, mit csinálok, hol tartok. Ha maga nem tud segíteni, ajánlani tud másokat, akiket érdemes felkeresni. Utána tud nézni bizonyos irodalomnak, összefüggésnek. E tekintetben egy megyei múzeumi szervezet egészében véve hasonlítani kezdett egy kutatóintézethez, egyetemhez, ahol értő kollegákkal vitathatja meg valaki felmerülő kétségeit, s nem kell a kátyú sarából ömagát kihúzni, egyedül tipródni. Nagy segítség volt ez. A néprajzban számos úgynevezett interdiszciplináris téma került napirendre ekkor, melyhez nyelvész, biológus, irodalomtörténész, régész, történész szükséges. Milyen nagy előny az, hogy mindez egy megyei szervezeten belül megoldható. Másfelől a múzeum, mint helyben tudományos intézményként számon tartott intézmény más, e térségben működő tudományos intézményekkel is kapcsolatokat létesített. A muzeológus hivatalosan is fordulhatott segítségért, működhetett együtt intézményesen is ott dolgozó kollégákkal (pl. mezőgazdasági, hidrológiai, orvostudományi, közgazdasági, szociológiai kutatóintézetek, kutatási programok). Mindez még csak feltétel, lehetőség, és nagy szerepe van benne a véletlennek is. Ott, ahol volt egy-két tettre elszánt gondolkodó ember, a lehetőségből valóság lett, tudatos program, szilárd együttműködés. A hetvenes évek elejétől indulnak országszerte nagyobb számban olyan, többnyire néprajzosok szervezte komplex kutatások, amelyek egy-egy falu, város vagy kisebb táj kultúrájának alapos megismerését tűzték ki célul. Nem előzmény nélküliek ezek. Mind a két világháború között, mind a koalíciós korszakban sikeres akciókat szervezett a Teleki Intézet, Magyarságtudományi Intézet, különböző cserkész csapatok, egyházi ifjúsági szervezetek, Népművelési Intézet, Néprajzi Múzeum és sorolhatnók. A hatvanas évek végétől a múzeumok indítottak efféléket azért, hogy több szakma összefogásával megismerjenek egy-egy területet, tárgyakat gyűjtsenek, a múzeumi gyakorlat lehetőségét biztosítsák a néprajz szakos egyetemi hallgatóknak. Ezek szervezeti rendszerét nem kívánom ismertetni, az sem áll szándékomban, hogy számba vegyem őket. Ha néhányat megemlítünk az ismertebbekből, tudja mindenki, hogy mire gondolok. Jászdózsa, Tiszazug, Nagykőrös, Szabadszállás, Kiskunmajsa, a Mezőföld, a Szigetköz, a Káli-medence, Répáshuta, Nyírbátor, Mozsgó, Kecel, az Ipolyvölgy (Börzsöny), a Bódva-völgy, a Tápió-mente, a Galga-mente, Bag emelkedett ki ezek közül, mint olyan, amelyet jelentős kötettel vagy tanulmányok egész sorával zártak le a szervezők, s egyértelműen a megyei múzeumi szervezethez kötött akciók voltak. Több esztendőn át folytatott, elmélyült kutatások voltak ezek, s az elért eredményekről rendszeresen konferenciákon számoltak be. Sajnálatos volt, hogy legtöbbjük nem méltó formában, az eredeti elképzelésnek megfelelően láttott napvilágot, s jó néhányból nem lett kötet. A cikkek egymástól elszigetelt helyeken jelentek meg, s ezért igazi jelentőségük, egymással való kapcsolatuk nem tűnik ki. Arra azonban elegendőek voltak, hogy egy-egy, addig a néprajzi kutatás által nem is jegyzett közösséget, tájat bevigyenek a köztudatba, s eltüntessenek fehér foltokat. Másfelől a munkában résztvevők érdeklődését a rokon szakmák irányába tágítsák. Nem is beszélve a múzeum gyűjteményeit gyarapító jelentőségükről. Az egymás mellett élés módot ad arra is, hogy állandó figyelemmel kísérjük a muzeológiai szakágak tudományok eredményeinek, módszereinek alakulását, sőt közvetlenebb információt is szerezhettünk segítségükkel az európai kutatások s múzeumi gyakorlat eredményeiről. Azt hiszem, ha nem lett volna e törekvések mögött a me22