H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

BOTKA JÁNOS: A MAGYAR BANDERIÁLIS HADSZERVEZET 1715-IG

hogy ez a Zsigmond-kori hadszervezeti rend alapjaiban az egész magyar feudális korban megmaradt. A decrétum szerint a banderiális haderőben öt fő elem különíthető el: I. Az országot védelmező királyi had: 1. saját erőből kiállított királyi, királynői bandériumok. 2. a király zsoldjában álló zsoldos tisztek és csapatok. II. A főúri bandériumok: 1. az ún. tiszti, a királyi főtisztviselői zászlóaljak (nádor, erdélyi vajda, bánok stb. részéről), amelyeket a király zsoldján, ill. a tőle kapott salláriumért tartottak. 2. a főpapok által a tized fejében kiállított csapatok. III. A báróktól, előkelőktől, nemesektől birtokuk arányában (33 jobbágyonként) elvárt zászlóaljak: 1. önálló bandérium küldésére képes urak egységei. 2. több nemes által együttesen kiállított csapatok. IV. A kiváltságos területektől és a városoktól követelt katonaság. V. A személyes nemesi felkelés résztvevői (a birtoktalan nemesekig). A királyi had lényegében az állandó hadsereg egy nemének is tekinthető volt. Ennek főként országon belüli megerősítésére szolgáltak az egyházi és világi főurak bandériumai, amelyeket a tized, ill. a salláriumok révén voltak kötelesek lóra ültetni. Mindezt együtt olykor a „rendes katonaság" elnevezéssel illették. A nemesség által birtokaik arányában kiállított portális katonaság részben önálló bandériumokat alkotott. A gazdagabb birtokosok, akik 500 embert, vagyis egy zászlóaljat, vagy annak felét, ill. negyedét állították ki, saját zászlók alatt önálló egységként vezették, vagy vezettették katonáikat. A szegényebb nemesek jobbágyaik arányában a vármegye zászlaja alá küldték embereiket. Akiknek 33 jobbágyuk sem volt, azok közül többen álltak össze egy-egy lovas fölszerelésére.

24 A nemesség hadi kötelezettsége tehát kétnemű volt, úgymint a személyes hadrakelés és az ő költségükön tartott militia állítása. A personálisan hadba szálló köznemesek és a vármegyék a területi önkormányzatok szerint szerveződtek. Az önkormányzati bandériumokkal a nemesi felkelés (insurrectio) már az Anjouk alatt általánosan beépült a banderiális hadszervezetbe, de a nemesek ekkortól már nem közvetlenül a király zászlaja alatt sorakoztak fel.

25 A nemesi felkelést először az 1222. évi aranybulla említi, világosan megjelölve a királyi szerviensek (illetve nemesek) kötelezettségét az uralkodó országon kívüli hadi vállalkozására és az ellenség betörése esetére. Az első esetben csak a királlyal együtt és az ő költségére tartoztak hadba menni, az ország megtámadásakor viszont mindannyiuknak egyetemlegesen fegyvert kellett fogni. A bel- és külföldi háborúk résztvevői vonatkozásában még egyértel24 MTT. (100O—1526.) Bp. 1899. 247—251. 1435. évi első decrétum 1—9. cikkely; — SZALAY J. 1895. 154—155.; — BÁRCZAYO. 1895.470—471. 25 BÁN P. 1980. 635,; — BÁRCZAY O. 1895. 470. 26 KRISTÓGy. 1986.203. 27 Már az 1397. évi országgyűlés úgy rendelkezett, hogy a nemesség csak a bárókkal kel hadra. A határvidék védelmét a király és a 108 műbben fogalmazott az 1231-ben II. András nevében megújított aranybulla. Eszerint „ha mi az országon kívül vezetünk hadat, a nemesek nem tartoznak nekünk menni, csupán az ispánok és zsoldosok, várjobbágyok és azok, akik tisztségüknél fogva erre kötelesek, és akiknek nagyobb birtokokat adományoztunk Ha azonban hadsereg jön az ország ellen, mindnyájan együtt és külön-külön tartozzanak a haza védelmére... kiállni. S ha az ellenség ellenünk jövő hadserege visszaszorul, ezeket megtorlás végett tartoznak üldözni." Az 1435. évi első dekrétum a fölkelés módozataira nézve azt határozta, hogy az országot elsősorban a királyi bandérium a tiszti és főpapi bandériumokkal köteles védelmezni. Ha azok nem elégségesek, kiállanak a főurak zászlóaljai s a megyék zászlai alatt összegyűlt portális katonaság. Többnyire ezekkel egy időben hívták fegyverbe a kiváltságos népek s a városok katonáit is, és csak ha mindez elégtelen volt, akkor következett a nemesek személyes felkelése.

27 így különült el az ún. rendes katonaság, a particuláris és az általános insurrectio funkciója egymástól. Kisebb veszély esetén — természetesen — elégséges volt egy részleges mozgósítás is, amelyhez azonban Zsigmond korában már pontosan meghatározták a védelmi szempontból összetartozó határ-, ill. országrészeket, nagyobb támadás visszaverésére más, több körzet felkelőire is számítva. Külföldi hadjáratra alig volt a királynak hadserege. Saját bandériuma és a főtisztviselőké erre elégtelennek bizonyultak, s így többnyire zsoldosokat fogadott föl, gyakran a kunok és a rácok közül.

28 A szűkös anyagi keretek ellenére Zsigmond — nyugati tervei eszközeként — nagy seregekkel támogatta a német birodalom és az egyház kereszteseit a husziták irtásában, a török lépésről lépésre veszélyesebb támadásait viszont nem hárította el. A biztonságosabb védelemhez az utat az állandó hadsereg jelenthette volna, de Zsigmond király idejében még inkább csak állandó csapatokról s azok mellé néhány hónapra felfogadott egységekről beszélhetünk, miként az az Anjouk korában is megfigyelhető volt. A körülmények szorítása azonban előtérbe hozott egy-egy új momentumot. Ez történt akkor is, amikor a törökök 1438-ban megrohanják Erdélyt, a következő évben pedig megsemmisítik Szerbiát. Kétségtelenül e támadás hatása épült be az 1439. évi decrétumba, amely a nemesi kiváltságok és az általános felkelés feltételeinek szokásos megerősítése mellett, kötelezte a királyt — Albertet (1437— 1439) —, hogy maga lássa el az ország védelmét toborzó megbízások útján fogadott zsoldosokkal. Ekkor kapott Albert királytól a déli határok védelmére megbízást Hunyadi János. Hunyadi már gyermekkorában Zsigmond udvarába került, hivatásos itáliai zsoldosvezérek tanították korszerű hadviselésre, sokat elsajátított a huszita harcmodorból is, bárók feladatának tekintették, azt is rögzítve, hogy általános felkelést csak olyan nagy veszély esetén hirdethet meg a király, ha a határra küldött bárók bandériumaival és a zsoldosokkal nem képes az ellenséget feltartóztatni. (BÁN P. 1980. 835.) 28 SZALAY J. 1895. (II.) 158,; — BÁRCZAY O. 1895. 480—484. 29 MAGYARORSZÁG TÖRT. I. 1961. 277.; — HANÁK P. 1986. 47.