Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Bagdi Róbert-Demeter Gábor: Ny elvhatár-változás, asszimilációs helyzetek és a statisztika megbízhatósága Zemplén megye példáján

vallotta magát a 19. század elején. Bodzásújlak szinte teljesen elvesztette magyar lakosságát, és a ruszinok aránya meghaladta a 65%>-ot, a szlovákoké a 25%>-ot. Kásó és Velejte megmaradt szláv többségűnek, az előbbiben a szlovákok domináltak, az utóbbiban körülbelül egyenlő volt a ruszinok és szlovákok aránya. Magyarrá vált viszont Kisbári (100%) és Csarnahó (95%>), és magyar többséget mutatott Láca (66%>), Nagytoronya (65%>) és Bodrogszerdahely (85—90%>) is. Gercsely és Kolbása közel 50—50%-ban magyar és ruszin településsé vált. A magyar asszimilációs nyereség tehát mindössze egy, korábban ruszin vagy szlovák többségű, de vegyes lakosságú település volt. A ruszinok és szlovákok 7 vegyes lakosságú, de korábban magyar többségű faluban jutottak túlsúlyra. A szláv ajkú falvak közül csak Csörgő, Velejte és Vitány(!) mutatott jelentős szlovákságot, a többi említett falu ruszin volt! Ezek a települések valamennyien abba a zónába estek, ahol a magyarság és a szlovákság hosszú ideig tömbszerűen érintkezett egymással. Ez a terület egy körülbelül 20-35 km széles sáv, mely évszázadok alatt lassan eltolódott. Zemplén megye szempontjából fontos kiemelni, hogy az átmeneti, kevert lakosságú zóna egybeesett annak a területnek az északi határával, mely az évente ismétlődő migráció színhelye volt, azaz a bortermelő körzet északi peremével. Az „átmeneti zóna" 1720-ban döntően még északabbra a nagymihályi és a gálszécsi járás területére esett. Magyar többséggel rendelkezett Kohány, Hardicsa, Hór, Szilvásújfalu, Kisbosnya, Magyarizsép, Szécsegres, Cselej, Szécskeresztúr, Tussaújfalu, Vécse, Kelecsény, Tárnoka, Parnó és Szécsudvar.

55 Ezzel szemben a XIX. sz. elejére már csak Hardicsa (70%>) és Magyarizsép (55%), valamint Miglész (45%>) őrizte meg magyar lakosságát, ruszinná vált Cselej (60%), Szécskeresztúr (48%), Kohány (75%), Tárnoka (75%), Kelecsény (60%), Vécse (6 falu). Szlovákká vált Parnó (80%), Tussaújfalu (90%), Hór (60%), Kisbosnya (90%>) és Szilvásújfalu (60%) (Összesen 5 falu). Kazsu szlovák faluból lett magyar-ruszin település (60% 111. 33%), Barancs szlovák-magyarból ruszin lett 35%-os relatív többséggel. A magyar többségű települé55 Tamás E. 272. 56 Fényes E. müve a ruszinság attribútumának szinte mindenhol a görög katolikus vallást tekinti — kivétel ez alól a Bodrogköz, ahol a magyarság soraiban is akadtak görög katolikusok. A járási adatoknál a görög katolikusok és ruszinok száma sok esetben megegyezik. Thirring Gusztáv szerint 1804-ben Zemplén megye 89.345 görög katolikusából 79.024 ruszin volt. A Lexicon locorum görög katolikus szlovákjairól már esett szó. Grugóc esetében (Göröginye fii.) Fényes E. csak a „tótot" nevezi meg nemzetiségként, de a vallási adatok szerint 76 római és 70 görög katolikus lakott a faluban. Vagy a görög katolikusok is szlováknak vallották magukat, vagy hibásak az adatok. De érdekes Vásárhely esete is: Fényes E. szerint ez egy tót-orosz falu, de a lakosság 40%-a református vallású (nem evangélikus!) volt. Még bonyolultabb a helyzet Bánóccal: a falu tiszta tót, de 113 görög katolikus, 241 református, 106 zsidó, 87 evangélikus és 281 római katolikus lakta. Vécsén is lakott 73 református. Lasztócot magyar-orosz-tót falunak írja le, de görög katolikust csak 30-at találunk, ami a lakosság 5%-át sem éri el. Evangélikus szlovák település természetcsen akadt: ilyen Mihálkó, Feketepatak, Hosszúmező, Hcncóc, Kladzány stb. seken a szlávok döntően ruszinnak vallották magukat, a magyar szórvánnyal rendelkező települések esetén a szlávok között általában a ruszinok voltak többségben. Kivétel ez alól a gálszécsi járásban, — a kevert terület északi felén fekvő — Hór (60%> szlovák, 22%> magyar 18%> ruszin), Pelejte (65% szlovák, 12% magyar, 12%> ruszin) és Szécsegres (48%, 27%, 20%>), ahol a szlovákság alkotta a magyarsággal szemben a többséget. Megállapítható, hogy összességében a 19. századig a ruszinok expanziója volt nagyobb mértékű, a kevert zóna 20 km-rel délebbre került. A gálszécsi járástól északabbra magyar településekkel csak szórványosan lehetett találkozni. Ilyen volt például Tamás E. adataira alapozva 1720-ban Mákos, Varannó, Kelese, Vehóc és Cirókahosszúmező, melyek szlovákká váltak a 19. század elejére. Varannó városi rangú településként központi funkciókat töltött be. A városok általában gyorsabban asszimilálnak, mint a falvak. A 19. század első évtizedeire itt a lakosság 75%>-a szlováknak vallotta magát — vélhetően sokan korábban is kétnyelvűek voltak. Kelesén 80%» fölött, Cirókahosszúmezőn 95%> fölött volt a magát szlováknak vallók száma Fényes E. szerint. A magyarsággal szemben tehát délen a ruszinok, északon a szlovákok könyvelhettek el sikereket. Ennek köszönhetően a megye közepén a 19. századra egy ruszin folt alakult ki, mely élesen elkülönült a peremvidék ruszin területeitől. (1. ábra.) Bár a szlovákok és a ruszinok elkülönítésében a vallás jelenthet segítséget, itt is fenntartással kell kezelni Fényes E. adatait.

56 Ha azonban igazolható a görög katolikus szlovák falvak léte, és nem statisztikai tévedésnek kell minősíteni őket, úgy rávilágít az asszimiláció fontos mozzanataira. A ruszinok esetében először nyelvváltás következik be, ami nem meglepő, hiszen a ruszin és a szlovák nyelv között kicsi a különbség. A vallásváltás csak ezután következik be. Ugyanez érvényes a magyar-ruszin viszonyokra is. A görög katolikus magyarság egy része ruszin eredetű.

57 A 3. táblázat fényt vet arra, hogy járásonként hogyan különítette el Fényes E. az egyes vallásokat, illetve nemzetiségeket. Legkönnyebb a zsidóság és a ruszinság azonosítása volt. A ruszin expanzió 1720 után lelassult, 1720 és 1800 57 Erre különösen jó példát ad a máriapócsi görög katolikus iskolába járók vallási és etnikai megoszlása 1803-ból. 56 magyar, 34 ruszin és 12 román nemzetiségű járt az iskolába, közülük 85 volt görög katolikus (Udvari I. 131.). 1912 előtt az ószláv vagy a görög volt az istentisztelet nyelve. Az imakönyvek között egyformán volt cirill betűs — azok számára, akik el tudták olvasni és értették is — és latin betűs szláv (elsősorban nem szláv ajkúaknak). Éppen így volt román-magyar nyelvű liturgiái könyv is, sőt például Nagylétán a román parókia 1650-ben, az orosz csak 1760 táján keletkezett (Sasvári L. 16.) Ez azt bizonyítja, hogy a magyarság asszimilációs nyeresége a görög katolikus valláson keresztül nem volt elhanyagolható. A román ortodox egyház gyakran intézett kirohanásokat a görög katolikusság ellen, mondván, hogy a magyar asszimilációs politika bástyái a templomok. A Bodrogközben 1806-ban a görög katolikus istentisztelet 11 faluban magyarul, 5 helyen ruszinul, 39 esetben pedig magyarul és ruszinul is elhangzott. (A munkácsi görög katolikus püspökség lelkészségeinek 1806. évi összeírása. 1990. Szcrk.: Udvari I. A Vasvári Társaság Füzetei, 3. Nyíregyháza). 369