Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Szabó László: Közösség és nemi élet

legtanulságosabb is, ha azt vizsgáljuk, milyen az egyén és a közösség viszonya. 3. Fel kell tennünk azt a kérdést, most már kissé konkrétabb formában, hogy a paraszti közösségekben az egyén és a tágabb közösség viszonyai valóban egybeesnek-e? Érdeke-e az egyénnek, hogy a közösségbe belesimuljon, s az érdekazonosságot szükségszerűen — olykor egyéni hajlamai ellenére — megteremtse? Miért nem tehet valaki kénye-kedve szerint? S miért veszi magára a köz által lehetőségként felkínált, olykor terhes — mert egyéni, néha hajlamai ellen való — jármot, amely határt szabhat vágyainak? A magyarázat eléggé egyszerűnek tűnik. Azért, mert az ember legfőbb célja a megmaradás. Az élet folytathatóságának biztosítása. Úgy is, hogy az egyes egyén élete lehetőleg az emberi kor végső határáig kiterjedjen, úgy is, hogy utódaiban maradjon meg, azaz élete az általa nemzett vagy szült egyénekben folytatódjék. A megmaradás tehát egyidejű és egyben jövőbeni állapot. Nagy tragédia egy ember életének korai elvesztése, de még tragikusabb utolsó mohikánnak lenni, s úgy várni a halált, hogy már nem élünk tovább senkiben sem. Nincsenek utódaink. Számtalan dráma, tragédia témája az, hogy a maga életét utódaiért hogyan áldozza fel a hős, hogy magva ne szakadjon a családnak, nemzetségnek, uralkodóháznak. Szörnyű kiáltás az egyke ellen Kodo lányi János Földindulás című drámája, amelyben a dédelgetett egyke halála teszi reménytelenné az árván maradt szülők életét, s válik semmivé egy élet minden reménysége, addigi megszenvedett eredménye. De hasonló a célja a közösségnek is: a megmaradás. A közösség továbbélése minden körülmények között. Ma épp eleget foglalkoztatja társadalmunkat a szórvány magyarság közösségeinek megmaradása, e közösségek életének, s egyúttal a nemzetnek a további léte. Vörösmarty nemzethalál víziója kísérti a magyarságot állandóan.Tudjuk, hogy évente kis nyelvek, nemzeti közösségek szívódnak fel, tűnnek el a semmiben. De fenyeget bennünket a kipusztult falvak árnya vagy az elöregedő, 1-2 újszülöttel gyarapodó kis falvak lassú folyamata is. Az egyének, családok, nagyobb közösségek múltjukat, történelmüket, annak kézzel fogható emlékeit igyekszenek összegyűjteni, hogy védekezzenek a mulandóság ellen, a voltat idézik meg, hogy jövőjük legyen. Tájházakat létesítenek a falvakban, szokásokat, dalokat, táncokat elevenítenek fel. Mindezt a jövő érdekében, azért, hogy megmaradjanak, eredményesen küzdjenek a kiveszés, a megsemmisülés ellen. Az egyén és közösség érdeke egybeesik: azonos. S hogy ez realitás legyen, mindkettőnek elemi érdeke az összefogás. Nem dolgozhatnak egymás mellett, még kevésbé egymás ellen. Az egyén elfogadja — homo communisként — a közösség normáit, a közösség pedig igyekszik rugalmasan alkalmazkodni az egyénhez, teret engedve bizonyos sajátos, egyéni igényeknek mindaddig, amíg az a közös célt nem veszélyezteti. S hogy ez ne következzék be, annak biztosítéka a család, melynek feladata létrehozni a kompromisszumot: az egyén közösségbe való minél simább beilleszkedését. Ez természetesen ideális szint, amelyet ettől eltérő esetek sora zavarhat meg. Ezt az ideális állapotot megzavaró, ezen túli jelenséget devianciának tekintjük. A deviancia kezelésére is vannak a közösségnek kialakult módszerei, s igyekszik mind az egyén, mind a közösség — ha jól működik — úgy alakítani a dolgokat, hogy ezek ne torzuljanak keményen megtorlandó bűnné. 4. Az európai kultúra keresztény kultúra. A keresztény világkép, a keresztény eszmék és az Istenben (Jézusban) való hit hatja át a kultúra megannyi területét, s a társadalom, a különböző közösségek ezek jegyében alakultak ki a történelem folyamán. Amikor társadalomról, ezen belül közösségről beszélünk, figyelembe kell vennünk annak kettős jellegét. A középkorban először az egyházszervezeten belül körvonalazódtak az intézmények, alakult ki az intézmények rendszere, s majd ennek mintájára szerveződött meg a világi társadalom, amelyet mélységesen áthatott a keresztény eszmeiség, s ez alakította ki erkölcsi felfogását, szabályozta normarendszerét. Természetesen a korábbi társadalmi előzmények, a korábbi vallások, korábbi hitvilág és normarendszer bizonyos pontokon átsütnek ma is az egységesnek tűnő keresztény leplen, de ezek az elemek beépültek az egyházi és világi intézményrendszerbe, és csak színezik, de már nem befolyásolják az egyre szilárdabbá váló keresztény építményt. Természetes tehát, hogy amikor — immár jobban megközelítve témánkat — az emberi lényegről való felfogást, az egyes ember és a közösség alapvető célját keressük, ezt a keresztény eszmekörben, kultúrában lelhetjük leginkább fel. Eszerint pedig az ember célját, világban való létezésének értelmét a világot és az embert teremtő Isten határozza meg. Az Úr, teremtvén a világot, minden élőlényből kettőt alkotott „nemök szerént", s azt a parancsot adta nekik, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, töltsék be a világot (a vizeket, a levegőt és a szárazföldet). De ezzel még nem készült el a nagy mű. Mindennek értelmet, célt kellett adni. S ekkor teremtette az embert. „ 26. És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön csúszómászó mindenféle állatokon. 27. Teremte tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremte őt: férfiúvá és asszonnyá teremte őket. 28. És megáldd Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. 29. És monda Isten: Imé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül. 30. A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelül. És úgy lön. 31. És látá Isten, hogy minden mit teremtett vala, ímé igen jó. " (Móz. I. 1.). Az Isten tehát megteremtvén a világot és az embert, nekik adta, hogy szaporodjanak és sokasodjanak és töltsék be a földet, és uralkodjanak mindenen. Ez az ember voltaképpeni feladata és célja. S amikor megteremtette az 317