Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Erdélyi István: Keleti lovasnépek a Kárpát-medencében

dálkodási adaptációja folyt az egészen a 7. század derekáig expanzívan harcoló-kalandozó avarság esetében, még kap­tak némi utánpótlást kelet felől, egyúttal területeik keleti felét elvesztették a mai Déloroszország—Ukrajna déli részein. 580 után rejtélyes nevű taraiachok és zabenderek ke­rültek be Avarországba (hol varhonita, hol pedig szabir eredetet tételeznek fel róluk), valamint kotzagirok, akik talán a kutrigurokhoz tartoztak. 631-ben a keleti avar bir­tokban lévő területen fellázadt bolgárok veresége után 634 körül az avarok elvesztették keleti uralmukat. Ezt azonban nem feltétlenül szükséges az avar hatalom összeomlásának nevezni, mint azt Bóna István tette 1984-ben. Az avar ura­lom töretlenül megmaradt a Kárpát-medencén belül, és csupán arról van szó, hogy rövidesen megszűnt az avarság vezetőinek expanzív katonai külpolitikája, vagy a későbbi magyar párhuzam terminológiájával élve, abbamaradtak a kalandozásaik. 670 táján, bolgár-török népelemek, a kutri­gur-bolgárok utódai, akiknek a korábbi generációjával az avarok már Déloroszország területén a 6. század derekán kapcsolatba kerültek, a Kárpát-medencébe vándoroltak be a keleti Nagybulgária összeomlása miatt, másik részük pedig létrehozta a dunai bolgárok kaganátusát a Balkán északkeleti részében. Felvetődött az is, hogy éppen az Avar Kaganátus politi­kai bukása után, tehát a 9. század legelején még egy újabb keleti lovasnomád népcsoport érkezett volna be a Kárpát­medencébe, amelyről bizonyos régészeti forráscsoportok tanúskodnának (Kovrig Ilona hipotézise, 1963). Az onogur-bolgárok említett 7. század végi bejövetele ad alkalmat annak a hipotézisnek a felbukkanásához, mely szerint ugor típusú nyelven beszélő nép, méghozzá igen jelentős lélekszámban, kerülhetett be a Kárpát-medencébe. Ez nem zárható ki, de bizonyítása esetén sem beszélhetünk kettős honfoglalásról népünk esetében, mert ez a kifejezés maga megtévesztő. Az avar nyelv egyes szavait, főleg személynevek és rangok alakjában, írásos források is megőrizték, a helyne­vekben megmaradt avar eredetű reliktumok igazolása még a hipotézis szintjén mozog. Egyes avar kori rovásfeliratok megfejtése sem egyértelmű. Az avarság jelentős része kétségtelenül élt még a 9. században, ezt egyre több régészeti emlék bizonyítja pél­dául a Délalföldön (B. Nagy Katalin és Ricz Péter ása­tásai), miközben a Dunántúlon korabeli írásos forrás beszél avarokról a 9. század hetvenes évei elején. A Nagy­alföld pusztaságában élt, nyilván legeltető avarokról 889­re keltezve rendelkezünk írásos adattal. A 9. század dere­kán kelt forrásból pedig a Kárpát-medence délnyugati részeiben lakó avarokról van tudomásunk. 2 így tehát megcáfolható az a bizánci forrásra visszamenő mondat, amely meghívónk címlapján is szerepel, mely szerint „Eltűntek, mint az avarok..." Ez csak Oroszország, illetve eredetileg Bizánc határvidékéről történt eltűnésükre vonat­kozott, és az orosz évkönyvekbe Nikolaosz Mysztikosz pátriárka levele nyomán került be. 2 OLAJOS Teréz 2001. A 9. század hozta magával a dunai bolgárok megjele­nését az Alföldön és Erdélyben, akik akkorra már szinte teljes egészében nyelvileg elszlávosodhattak, amit az itt a medencén belül felépített váraik neve tanúsít: Zeligrád és Bálgrád Erdélyben, Csongrád pedig a Körösnél. Ebben az időben már velük kapcsolatban keletről hozott lovas­nomád vonásokról nyilvánvalóan nem lehet beszélni. A Kárpát-medencébe bekerült avarság természetesen nem volt teljesen egységes. Ezt a temetkezési szokásaik is bizonyítják, a lovastemetkezések változatai, a türk ham­vasztásos rítus felbukkanása és az embertani sokféleség. Nem volt viszont jellemző rájuk a kurgános temetkezés, az ilyesmi alig-alig ismeretes, pedig elvárható lenne, mivel­hogy a távoli keleten és Kelet-Európa steppéin ez uralkodó jellegű volt mindig a lovasnomádoknál. A Kaganátus központjait a Duna—Tisza közén (Bóna I.) és a Balaton mellett egyaránt keresik (Szentpéteri József Zamárdi térségében véli felfedezni). Teljesen új régészeti kép bontakozik ki Árpád magyar­jainak a honfoglalásával 895-ben, miután ők az egész Kárpát-medencét megelőzően alaposan felderítették, és a honfoglalást megtervezték. Az új bejövök lélekszáma is­meretlen, számuk tekintetében fantasztikus dolgokat talá­lunk a szakirodalomban. Legújabban Makkay János és Kristó Gyula alig félszázezres tömegnek tekinti őket. Egy bizonyos már, az „őslakosság" száma náluk jóval nagyobb kellett, hogy legyen. Nyelvük tekintetében amerikai ma­gyar kutató által felvetődött már 1984-ben az, hogy a magyar török nyelvű nép volt, amely még egy másik török nyelvet is megtanult, a kavarokét. Aztán - nem vitatva alapvető szerepüket az új állam létrehozásában - nyelvük eltűnt. Mások törökös steppei kultúrájú, de ugor típusú nyelven beszélő népnek tekintik őket (Róna-Tas 1983). Ugor „magyarok" Árpád fejedelem vezette honfoglalás előtti jelenlétével a Kárpát-medencében Király Péter fog­lalkozott nyugat-európai kolostori jegyzékek névanyaga bázisán, de tudományos kritikával munkásságát nem érin­tették. Tőle függetlenül Makkay János volt az, aki 1991­ben a Századok, azaz a vezető magyar történelmi folyóirat hasábjain fejtette ki véleményét Árpád magyarjairól, elté­rően a hagyományos felfogástól, de a korszakkal foglal­kozó történészek nem cáfolták meg tételesen az ő hipo­tézisét. 3 A félreértés, valamint a kritika hiánya vele szem­ben azzal magyarázható, hogy mindkét tudományos megnyilvánulást a László Gyula nevével fémjelzett „ket­tős honfoglalás" hipotézise summás elutasításával vélik elintézhetőnek, amit abban a formában, ahogy ő kifejtette volt, tényleg nem lehet akceptálni. Makkay, utalva Colin Renfrew neves angol ősrégész más népekre és régebbi korokra vonatkozó álláspontjára, analógiát lát a dunai bolgárok és Árpád népe honfoglalása, pontosabban állam­alapítása között, aminek a lényege az, hogy idegen, erős népcsoport jut uralomra bevándorlás révén és hoz létre államot a nála jóval nagyobb lélekszámú helyben talált lakosság országában, majd nyelvét elveszti. A dolog azon­ban sokkal bonyolultabb. Az államalapításhoz ugyanis megfelelő, helyben kialakult gazdasági bázis szükséges, és 3 MAKKAY János 1991. 169

Next

/
Thumbnails
Contents