Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Egri Mária: Chiovini Ferenc

írásunk ezt a premisszát ritkán veszi figyelembe, ebből ered a magyar művészettörténet „elmaradottság" elmélete. Való igaz, hogy a francia példához viszonyítva Manet plein air kísérletei idején (Zene a Tuileriák kertjében 1861-62, Reggeli a szabadban 1863) a magyar történelmi festészet még korántsem került háttérbe. Sőt az 1874 es első impresszionista kiállítás idején, amelynek Claude Monet által festett címadó képe (A kelő nap impressziója 1872) látványosan új korszakot nyitott, székely Bertalan az V. László és Czillei (1870), a Thököly Imre búcsúja (1875), Benczúr a Vajk megkeresztelése (1875) Madarász Viktor pedig a Petőfi halála (1870) képekkel idézte fel hazai történelmünk fájóan közeli és távolabbi eseményeit. Csakhogy nekünk nem a francia festészethez kell viszonyítanunk, hanem a korabeli magyar valósághoz. A polgári fejlődés lehetőségeit biztosító önállósulási törekvések a vesztes szabadságharccal kudarcot vallottak, a kétfejű sas győzelme után egy nemzet siratta önmagát. Hogyan is lehetett volna kívánni művészetünktől plein air derűt, l'art pour l'art impresszionista könnyedséget. Megtalálhatók az ilyen irányú törekvések művészeink oeuvrejében. Csupán két példát említve; Székely Bertalan a hetvenes években festette a Vajaskenyeres kisfiút, egyik legszebb korai plein air képünket, nem beszélve a nyolcvan-kilencvenes esztendők szadai táj és felhőtanulmányairól. Szinyei Merse Pál Ruhaszárítása, A hinta című remeke 1869-ben készült. A közel huszonöt év múlva festészetünk fordulópontjának kikiáltott Majális pedig már 1872-ben megvolt. Mindezzel együtt akkor a magyar művészek számára nem ez volt a lehetséges út. A korszerű mindig aktuális is valamilyen vonatkozásban, s a 19. század hatvanas hetvenes éveiben nem lehetett más fontosabb, mint múltunk jeles napjainak megidézésével a nemzet önbizalmának újraélesztése. Nem művészeink voltak képesség nélkül, és nem is művészetünk volt elmaradott. Az mindig is tükrözte azokat a sajátosságokat, amelyek nemzeti történelmünket egy adott korszakban jellemezték. A fáziskésés a műtörténetírást, művészetünk megítélését jellemezte és jellemzi ma is. Szinyei jelentőségének fel nem ismerése ismétlődik meg a kortárs képzőművészetünk vonatkozásában is minden olyan esetben, ahol évtizedes késéssel fedezzük fel valódi értékeinket. A műkritika irányultságát tendenciák vezérlik, amelynek alapja legtöbb esetben nem a kvalitás, hanem a divat. Ma kétségtelenül más elvi indítékkal szorulnak háttérbe a vásárhelyiek, a szolnokiak, mint az ötvenes években a szentendreiek. Viszont az eredmény, az egyoldalú, tendenciózus szemlélet ugyanaz. Chiovini Ferenc pályáján nem volt kitérő, lényegében ugyanazt a festői problémát feszegette minden periódusában, és minden művében. Mégis művészetének megítélése a különböző időszakokban szinte egymásnak is ellentmondó volt. S amikor élete végén eljutott művészetében önmaga lehetőségeinek, festői invencióinak csúcsára, elfogadását az alföldi iskola általános negligálása akadályozta. A hivatalos elismerést megkapta, jelentős közönségsikere is volt, de igazán jelentős publicitást nem kapott. A jubileumi cikkekben, az országos lapok tudósításaiban, a különböző, Szolnokról szóló kiadványokban, útikalauzokban, a művészteleppel foglalkozó írásokban Chiovini Ferenc méltóképp kap említést. Jellemző azonban, hogy munkásságáról mindaddig a legteljesebb összefoglaló írás 1978-ban, az Amerikai Magyar Szóban lát napvilágot. Második önálló tárlatát 18 év után, a Szolnok Városi Tanács dísztermében rendezte, ami szűkebb hazájában komoly fogadtatásban részesült. Majd 1979-ben, születése nyolcvanadik évében újra önálló anyaggal lepi meg közönségét most a budapesti Csók Galériában. A kiállítás a fáradhatatlan művész utóbbi éveinek munkáiból készült. 59 Jászkunság 1977.41. 414 1979/80 fordulóján pedig a Szolnoki Galériában kerül megrendezésre a művész életmű kiállítása. Gazdag képanyagú katalógussal, korai munkáit is felölelő válogatással. Képeit nézve nyilvánvalóvá vált az a vallomás, amelyet egyik interjúja során szinte ars poeticaként mondott: „...itt a valóság jellegéhez nem tartozik a külső színesség, a meglepő felharsanó részletek. Amit látok, azt reálisan érzékelem. A valóságélmény rögzítődik bennem, és ezt próbálom képben visszaadni. Nem a dekoratív kolorizmus eszközeivel, hanem a belső megérzés, a lírai hatások fűtöttségével. '*

9 A látvány érzékelhető inspirációja, az ecsetjárás érzékeny ihletettsége, magas fokú színkultúra, a horizontális természeti kép kompozíciós hangsúlyozása Chiovini Ferenc természetelvű festészetének jellemzői. Gyűjteményes kiállításának katalógus előszavában Kaposvári Gyula járja körül a szolnoki művésztelep krónikáját, Chiovini Ferenc telephez kapcsolódását, munkásságát. Művészetét pedig az alföldi festészet erényeit jól ismerő műtörténész, Pogány Ö. Gábor elemzi. A népi írók szellemiségéhez kapcsolja Chiovinit, akinek „képei bizonyító anyagként csatolhatok a korabeli falukutatók közleményei mellé. Kétségtelen, hogy munkásságának szociográfiai következtetései nem olyan kiélezettek, mint Tornyai János, vagy Koszta József szentenciái, ő mintha Endre Bélához állna közelebb, aki bár, ha drámát látott is az emberi együttélés egyenetlenségeiben, a sérülékeny lélek szorongásaiban, valamiként mindig is szelíden szólt a világ bajairól, s vigasztalni igyekezett a fonákságok láttán meg megriadó jóhiszeműeket. ... Chiovini... gyengéden, szeretettel ábrázolta a napi munka után megfáradtakat, s mind több alkalmat talált arra is, hogy elgyönyörködjék a szülőföld szépségeiben. Egyik festményén a ridegen tartott gulya delel nyugalmas csendben, a másokon viszont vihar készülődik, a futó felhők között a fel-felvillanó nap tűzijátéka gyújtja fel a képzeletet: megfigyelés és látomás váltja egymást a képein, az alkotótevékenység boldog szenvedélye teszi oly megragadóvá közelmúlt évtizedeinek a termését.

m Chiovini természetelvű festészetéből eredően legszívesebben közvetlen környezetét festette. Ebben is inkább a mezőgazdasági témák vonzották, minden, ami az Alföldre, az alföldi falvak, tanyák életére vonatkozik. Delelő csordáktól vágtató ménesekig, fehérfalú tanyáktól kis falusi utcákig, piacozókig, cséplésig, kubikus munkáig. A két folyó vízi élete szintúgy termékenyítette pályája során. Nemcsak a halászat, a kompátkelés, a folyamkotrás, de a nyári vízi szórakozások is. Nyakába akasztható kazettás festődobozával a legutolsó éveiig járta Besenyszög és Szolnok határrészeit, s kisméretű farostlemezekre rögzítgette impresszióit. Ezek a megdöbbentő frissességgel, elevenséggel festett „jegyzetek" szinte minden művészi elképzeléséről tájékoztatnak. Több nagyméretű képének első változatát találhatjuk Chiovini sűrű sorba rakott „kazettái" között, és több olyan nagyszerű kis kompozícióval találkozunk ugyanitt, amelyet majd egy későbbi időben akart megfesteni. Realizmusa valójában hűség a látott, átérzett „látvány igazságához". Természetszerűen érdekli a paraszti gazdaságok átalakulása, a környezet változó arca, látványának változása a nagy iparimezőgazdasági beruházások nyomán. Ott találhattuk a művészt palettájával a Tisza II. vízlépcső monumentális építkezésénél, a mezőhéki, palotás! állami gazdaságok tavaszi-nyári munkálatainál, festett traktorost, gépészt, állatgondozót. Mégis szíve akkor dobog gyorsabban, ha kútágas körül heverő marhákat, vágtató méneseket, végtelen utakon poroszkáló rakott szekereket lát. „Egyrészt nem olyan gyors a 60 Kaposvári Gyula - Pogány Ö. Gábor (Kat. Bev.) 1979.18.