Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette

esetében. Mert igenis: nagyszerűen szórakoztak, s élvezkednek még ma is valamennyien ezeken az „alantas produkciókon", ezeken a „megvetendő", „elítélendő", „szellemkárosító veszedelmek"-en még maguk a fennkölt szellemiségű ítészek is. Ugyanúgy, mint másutt: a vásárhelyiek vagy a nagybányaiak esetében. Mert ugyan mennyivel mívesebb, mennyivel irodalmibb értékű Kissné Tóth Lenke idézett sorainál Gábor Andor kínrímekbe öntött, úgynevezett „tréfás verse", melyet a nagybányai Boromisza Tibor 1914-es budapesti képkiállítását követő „művészestélyen" Tanay Frigyes, a Vígszínház művésze adott elő. „Hölgyeim, uraim és összegyűlt népek: Melyeket itt látunk, ezek itten képek. Nem tehetjük mink túl magunkat e tényen, Ámbár Kézdi-Kovács nincs e véleményen. De én a képeket csak úgy magyarázom, Hogy kép van ott, ahol festék van és vászon, Bár az ellenfelek forrnak, mint a katlan, Festék is, vászon is, itt tagadhatatlan. E képek szerzője, igenis, hogy festő, És azt is láthatjuk, hogy cseppet se rest ő, Mert mindent megfestett, mindent, amit látott, Embert és tájakat, ellent és barátot. Festeni megtanult e festő: most Kezdi, Hogyha éppen akar, megtanulhat nézni. És hadd emlékezzem Kálmán jó királyrúl Akinek nevéhez a Könyves cím járul. Mit is mondott ő ki, művészeti téren? Ugye, boszorkányok, hogy nincsenek, kérem. Boszorkányok vannak, vagy nincsenek tényleg, Engedelmükkel én erről nem beszélek, Sokkal érdekesebb kérdés miránk nézve, Vannak-e képvevők eme világrészbe? Azt mondják: nincsenek, elfogytak egészen Nem is voltak, ezt is állítják merészen. Azt mondják, hogy egyszer, hol volt és hol nem volt, Egyszer volt egy vevő, az is régen meghótt. Meghalt mielőtt felserdülhetett volna, Meghalt, még mielőtt egy képet vett volna. Meghalt és e híren az ország elképedt: Es így szólt: No, ez tán vett volna egy képet. Hogy e legendában az igazság mennyi, Azt én most nem tudom világossá tenni, De még egy idézet Önöknek ma kijár: Mondott valamit még egy francia király. Azt hiszem így hangzott: Én vagyok az állam. Hogy én nem mondhatom, azt nagyon sajnálom. Mert hogyha mondhatnám, hogyha állam volnék, Bizisten, tovább egy percet se papolnék, Verset itt Önökkel dehogy is közölnék: Állami vásárlást gyorsan eszközölnék. Megvenném a képet, megvenném a rámát, Meg a festett urat és a pingált dámát, Csillagokat vennék festőtől az estnek, Jól festett levegőt fülledt Budapestnek, 204 K. TÓTH Lenke: Kerti ünnepély. Szolnoki Újság, 1937. júl. 17.3; SCHEFTSIK Festett parasztot is vásárolnék holnap, Mert az elevenek mind kivándorolnak. Ilyen legyen a jó állami vásárlás... Remélem e tervért Boromisza hálás. Ezek a művészet legújabb tanai, Aki kitálalta, úgy hívják: Tanay.'™ Úgy hisszük, cseppet sem kell szégyenkezniük a szolnokiaknak. De mint fentebb már elmondtuk, korábbi eszmefuttatásainkkor szándékosan hagytuk ki a szolnoki történések nagybányaiakkal való összevethetőségének lehetőségét. Tapasztalataink, feltárt adataink szerint ugyanis mindaz, ami Nagybányán ötletes vállalkozásnak, talpraesett kezdeményezésnek számított, annak ugyanolyan, csak jóval korábbi szolnoki előfordulását elhallgatták, vagy negatív előjellel minősítették. „A Nagybányai Festők Társasága tárlatait a legalkalmasabb helyen, a kolónia iskolaműtermében rendezték - írja egyik tanulmányában a Nagybánya témakörben ma talán legilletékesebbként nyilatkozni tudó Murádin Jenő, - (s) ha ez a művek befogadására szűknek bizonyult (mint az 1924es jubiláris tárlat idején), akkor egybenyithatták a két kis szomszédos műtermet is. "

205 Mivel a szolnoki lapok rögtön az alapítás pillanatától kezdődően rendszeresen tájékoztatták a város és vármegye közönségét mindarról, ami a teleppel kapcsolatosan elmondható volt, pontosan tudjuk, hogy ez a rendkívül ötletesnek minősített „egybenyitott termes bemutató" korántsem volt olyan eredeti kitaláció. Maga a Nagybányával szemben jócskán elfogult Lyka Károly, a neves műkritikus és lapszerkesztő írja ugyanis az Új Időkben már 1903-ban - s nem 1924-ben!!! - a „Szolnoki művésztelep kiállítása"címmel közzétett beszámolójában, hogy Szolnokon, rögtön a telep megnyitását követő esztendőben, vagyis az induláskor „...a maguk piktortanyáján rendeztek kiállítást a szolnoki »telepes« művészek. Egy pár műteremből kiemelték az ajtókat és kész volt a szolnoki Glaspalast. Némi délinövény és keleti szőnyeg adta meg a szükséges díszt; a többi, ami ott látható, már egészen szolnoki termék. Valaki egy ünnepi tósztban a megnyitás napján arra figyelmeztette a hallgatóit, hogy íme ezek az ideszakadt festők egymásután beházasodtak a szolnoki famíliákba. Mi azt hisszük, hogy lassanként a művészetük is beházasodik az alföldi levegőbe... A szolnoki telepesek közt vannak, akik már évek óta járják a Zagyva partját. Slátnivaló, hogy jól megismerkedtek vele. E sorok írója a megnyitás délutánján néhány órán át kocsikázott Szolnok környékén. A Zagyvával ugyan nem volt szerencséje megismerkedhetnie, mert a Zagyva jelenleg eltűnt a föld színéről. Kiszáradt, vagy elfestették a piktorok. De íme itt látja az ember a közelében Olgyay nagy fűzfáit, amelyek oly szép nagy foltot írnak bele egy aranykeretbe. A por, amely itt végigheveri az utat, Fényes pora. Mihalik nyárfáimagaslanak ott a látóhatáron. Szlányinak egy szalmakazla guggol a tanya mellett, e mellől hirtelenül a kocsi után perdül Bihari néhány rajkója. Az avaron pedig ott fehérlenek Zombory tehenei és bürgéi. Csak Pongrácz Zagyvája múlt el nyomtalanul. Hogy merre lehetett, azt egy szárazon heverő komp mutatja; úgy hever ott, mint egy tengerétől megfosztott cethal. Ha majd ezek a képek felkerülnek Budapestre, a fővárosiak megkapják Szolnok orbis pictusát. Lényegesen szolnokias immár a képek javarésze. És lényeges a haladás is, amely itt tanulmányozható... A fiatalok is mind előbbre ha/adtak: György (szerk.) 1935. 209, 265; Keresztény Magyar Közéleti Lexikon, Budapest 1940 1021-1022.; Nagybányai Hírlap, VIII. évf. 1914. jan. 27.4. sz. 3. 205 MURÁDIN Jenő 1993. 74 372