Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette

pálya, az ösztöndíj-kérés sűrű ismételgetése. S még valami. A fiatal festő nem kénytelen éppen a legfogékonyabb élete szakaszában cégéres müncheni és párisi modellekkel vesződni, hanem már pályája kezdetén beleszokik a magyar psziché, a magyar típus megismerésébe. Azt hisszük, hogy ezt a tervet minden nehézség nélkül lehetne végrehajtani. A szolnoki telep ebben az esetben nemcsak a jelent szolgálná, hanem a jövőt is."

70 A telepalapítók gárdája nem állt össze azonnal. Említettük már, hogy mire le kellett költözni Szolnokra, megváltozott az eredeti kérelmezők névsora. Boruth Andor, Katona Nándor, Kernstock Károly, Vaszary János és Zemplényi Tivadar elmaradt, s 1904-ben Gerő Ödön úgy informál, hogy „...helyébük Ligeti Miklós, Mátrai Vilmos és Zombory Lajos került. "Majd úgy folytatja beszámolóját, hogy „...az idén is (1904) elpártoltak tőlük egynéhányan és újak jöttek helyükbe. Úgy tudom, hogy ezúttal Bihari, Fényes, Barta Ernő, Illés Antal, Mátrai, Mihalik, Nagy Vilmos, Olgyay, Pongrácz, Rózsaffy, Szlányi és Zombory állottak be szolnokiaknak... ".

71 Nem csoda hát, ha az egyébként már bőkezűségéről bizonyságot tevő, ám reálisan gondolkodó és megfontoltan mérlegelő pénzügyi szakember, Kohner Adolf a további támogatással mindaddig várt, amíg a telep sorsa nagyjából ki nem alakult, gárdája nem véglegesedett. Ekkor ismét zsebébe nyúlt, s 1.500 koronás alapítványt létesített, melyet három egyenlő részben három telepen dolgozó művész kaphatott kézhez. Később - belátva ő is az utánpótlás, a festőnövendékek pályakezdéséhez nyújtandó pénztámogatás fontosságát, módosította az alapítvány rendeltetési célját: az összeget a telepen dolgozó pályakezdő művészeknek juttatta. A Lyka szerkesztette Művészet 1905-ös évfolyamának Hazai Krónika rovatában olvashatjuk, hogy a telep egyenként 500 koronás festészeti ösztöndíjat hirdetett fiatal festők ottani működésének biztosítására, amit ekkor Kondor Dezső, ifj. Illés Antal és Csermely János nyertek el, akik 6 hónapra a pénzjuttatáson kívül lakást és műtermet is kaptak. „A háború (I. világháború) előtt a vendégtagok, akik rendszerint a fiatal generációból kerültek ki, hogy már arrivált mesterek mellett fejlesszék tudásukat, ösztöndíjat is kaptak. Ezt Kohner Adolf ajánlotta fel, aki évenként 5 fiatal művésznek ad itt az ingyen kapott műtermekhez 5 hónapon keresztül havi 10 korona modellpénzt. Magam is így kerültem 1908-ban először Szolnokra..." - emlékezik vissza a kezdetekre Zádor István már fentebb többször említett írásában.

72 1907-ben - írja a Művészet, „Kohner Adolf dr-nak, a szolnoki művésztelep elnökének ösztöndíját Kővári Szilárd, Halász Hradil Elemér és Körmendi Frimm Jenő kapták meg"

12

, s ugyanott a további sorokból kiderül, hogy Kővári Szilárd és Körmendi Frimm Jenő részesült a kiosztott tíz állami ösztöndíjból is, melynek nyertesei között ott találjuk a Szolnokhoz is kötődő Vidovszky Béla, Frecskay Endre és Stróbl Zsigmond művészeket is. De ösztöndíjjal került a szolnoki telepre Fényes Adolf tanítványaként Pólya Tibor, szintén Kohner 34. kép. Kádár Béla: Parasztlányka rózsafüzérrel (1910) ösztöndíjjal Kádár Béla és Kléh János, hogy csak a legismertebbeket említsük. Hogy a Kohner ösztöndíj milyen komoly támogatást jelentett, azt Kádár Béla kapcsán monográfusa kutatásából ismerjük. Kádár Béla esetében; „a jelentős pénzösszeg majdnem egy évig kitartott, noha Kádárnak ekkor már két kisgyermeket ke/fett eltartania. Fia, Mihály két esztendős lehetett, Luca leánya pedig néhány hónapos. A gondtalan munka lehetősége egy alföldi településen különösen egy fővárosi festő számára talán az anyagi segítségnél is többet jelentett. A végtelen látóhatár, a napsütötte színek, a szolnoki Tabán földszintes házainak arányrendje, mind új impressziók voltak, a természet eddig kevéssé ismert szépségeit tárta fel előtte. Lírai hangvételű tájképein a szelíd dombokon kanyargós utak vezettek keresztül, ritkás nyárfaligetek mögül a Pityó vagy a Holt Tisza víztükre bukkan elő. Festésmódja nem változott, továbbra is körvonalakkalhatárolt, dekoratív foltegyüttesekkel komponált, de színei tüzesebbek lettek, olajképein harsogóan zöldelltek a stilizált növények, vörösen izzottak a falusi asszonyok kendői és rakottszoknyái. A rózsafüzért morzsolgató leányka ünnepi öltözetének színárnyalatait a paraszti viseletek merész koloritjából merítette. A hetivásár és vidéki búcsú mozgalmas jelenetei nagyvonalúan összefogott festői megoldásokra inspirálták. Kádár egy-egy falusi utcája, napfényes paraszt udvara Fényes Adolf korabeli hangulatát idézi."

1

'

1 Mindezek idézését azért is tartottuk fontosnak, mert bizonyítja, hogy a későbbiek során egészen más stílusban dolgozó és világhírre szert tett Kádár Béla milyen mértékben került pályája kezdeti szakaszán a szolnoki művésztelep Fényes meghatározta posztimpresszionista stílusának hatása alá. 1911-ben az egyesület azt kérte a kultuszminisztertől, hogy rendszeresen küldjön a nyári időszakra olyan művésznövendékeket, akik a plein air festésben a telep törzstagjainak felügyeletével gyakorolhatják magukat. A miniszter teljesítette a kérést, attól kezdve továbbképző tanfolyam létesült Szolnokon, amelyen az első, 1911 -es esztendőben 17 növendék vett részt úgy, hogy a minisztérium biztosította összegből lakást, élelmezést kaptak, illetve festőszerek beszerzésére havi 20 koronát. 1912-ben már 20 növendékkel foglalkozott a három mester: Fényes Adolf, Szlányi Lajos és Zombory Lajos. Ezek a tanítványok a kapott juttatás elszámolásaként beszámoló kiállításokon mutatták be munkáikat. Szolnok, illetve a szolnokiak tehát nemcsak a kezdet kezdetétől gondoskodtak a telep művész-utánpótlásáról, de lényegében a Lykaféle elvárásnak is maximálisan eleget tettek. S bár a telepet iskolának sohasem lehetett minősíteni, volt egy kifelé is megmutatkozó, egységes fellépésük, ezt városuk, illetve az ország műértő közönsége előtt a következőképp demonstrálták. „A telep lakói 190 óta évenként rendezett kiállításaikon szokták bemutatni Szolnok közönségének munkásságuk eredményét, s tanúbizonyságát adják annak, hogy Szolnok és környéke mily előnyösen és termékenyen inspirálta 70 LYKA Károly, l.évf. 1902.287. 71 GERŐ Ödön 1904. 223. 72 ZÁDOR István emlékezése a Szolnoki Művésztelepről. Jászkunság, XIX. évf. 1973. március. 1. sz. 35. 73 Hazai Krónika MŰVÉSZET I. évf. 1902.1907. 268. 74 GERGELY Mariann 2002.18. 334