Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Kókai Magdolna: Adatok Jászapáti születés körüli szokásaihoz és hiedelmeihez

elmondása alapján mutatom be. 1939-ben végzett a Szolnoki Bábaképző Intézetben. Ekkor ő volt az ötödik bába Apátin. Hét évig magánbábaként dolgozott, majd 1947-ben - miután megválasztották - községi bábaként. Elmondása szerint az asszonyok sokáig ragaszkodtak az otthonukhoz, nehezen szokták meg a közösséget. Körülbelül az 1950-es évektől kezdtek már egyre többen bemenni a szülőotthonba. Aki meg volt elégedve az ellátással, ajánlotta a többinek is. Apáti látta el a jásziványi és a jászszentandrási tanyavilágot is. Szentandráson Faragó Ignácné működésétől kezdve már egyre ritkábban jártak ki a bábák Apátiról. A háznál történő szüléskor általában a férjet vagy a nagyapát küldték a bábáért. Jobb módú családoknál a tisztaszobában szültek az asszonyok, szegényebbeknél ilyenkor kiküldték a család férfi tagjait és a gyerekeket. A bába miután megérkezett, először megkérdezte, hogy mikor kezdődtek a fájások, bejegyezte a szülő nő nevét, életkorát a szülések jegyzőkönyvébe. Kezet mosott, gumikesztyűt húzott, és megvizsgálta, hány ujjnyira tágult ki a méhszáj. Ha állóburok volt, akkor elsőként beöntést adott, hogy kitisztuljon a szülőcsatorna. Ha már közel 4 ujjnyi volt a tágulás, kezdte kifőzni az eszközeit. A fájások enyhítésére nem adott semmiféle szert, például alkoholt, mert „annak lennie kellett, akkor tágult a méhszáj". A szülőágyra gumilepedőt, arra egy vászonlepedőt terített. Amikor jöttek a tolófájások, biztatta az asszonyt, hogy nyomjon, de becsukott szájjal, hang nélkül. Mert különben „elkiabálja az erőt". Amikor a baba feje már kint volt, óvatosan, de határozottan megfogta a nyakát, ezáltal segítette, hogy a váll kiszabaduljon. A csecsemő világra jötte után megfogta a két lábát fejjel lefelé tartva, és kinyomta a szájából a nyákot. Amennyiben felsírt, minden rendben volt. A köldökzsinórt, miután már nem pulzált, kétfelől kellett ellátni. A csecsemő felől a bőrköldöktől kb. fél centire köldökcsatot helyezett fel. Az anya felől pedig koherral kötötte el. Ezután steril köldökvágó ollóval elvágta a csecsemő felől. Az anyáról csak akkor került le a koher, amikor elvált a méhlepény. A köldök ellátása után gyorsan, csorgó vízbe - háznál a teknő felett - megmosta a magzatot. Becsavarta egy odakészített puha ruhába, és odaadta a segítkező rokonnak. Ezután az anyához látott. Figyelte, hogy jönnek az utófájások, mikor válik le a méhlepény, mert minden darabjának meg kellett lennie. Ezután legalább két óráig figyelni kellett az utóvérzést. A méhlepény leválása után következett a szülőrészek lemosása. Ágytálat, illetve lavórt tett az anya alá, és a langyos hipermangános vizet folyamatosan öntve, kézfejével lemosta. Az anya ellátása után ismét a csecsemő ellátását folytatta. A köldökcsat két vége alá vattát helyezett, hogy ne nyomja meg a baba hasát. Miután ellátta jóddal és dermaforinnal a köldökcsonkot, a kb. 3 ujjnyi köldök fáslival rögzítette, hogy tisztába tevésnél ne mozduljon el. „Voltamelyik újszülöttnek már másnap olyan lett, mint a pergamen és magától levált, kezdett a köldök befelé húzódni." Ráparancsolt a háziakra, hogy tisztába tehetik, de a befáslizott köldökhöz ne nyúljanak. Ezt csak a bába kezelhette a fertőzés elkerülése miatt. Ezután bepelenkázta ruha és gumi pelenkába. Ez utóbbi eleinte csak négyzet alakú volt, és csupán beletakarták megkötés nélkül a babát. Ráadta a kisinget, a réklit és egy összehajtott tetrapelenkát vagy főkötőt tett a fejére. Ezután több adatközlő említette, hogy valaha kb. az 191020-as években szokás volt a csecsemő kezét és lábát szorosan becsavarni ruhával, hogy „ne kaparja ki magát". Ez azonban helytelen volt a bába elmondása szerint. Az öltöztetés után sarkos, később a hosszúpólyába fektették a csecsemőt, és az anya mellé helyezték. 18 Jász Újság, 1929. augusztus. 15.

1. A csecsemő halála A városházán fellelhető halálozási anyakönyvek segítségével nyomon követhető a csecsemőhalandóság, valamint az előforduló betegségek aránya. Ebből a szempontból az 1895-1912-ig terjedő időszakot vizsgáltam. Ezekben az években óriási a csecsemőhalandóság aránya, 80-90% között mozog. A leggyakrabban előforduló betegségek: a veleszületett gyengeség, a hurutos betegségek (hörghurut, bélhurut, gyomorhurut, szamárhurut, hurutos tüdőlob) tüdőgyulladás, tüdővész, görcsök. Elsősorban a nyári hónapokban igen gyakori halálok a gyomor- és bélhurut, valamint a hasmenés. A helyi újságban - Jász Újság - még 1928 és 1929-ben is olvashatunk e betegségek okozta magas gyermekhalandóságról. Mindezek megelőzését célozták azok az előadások, melyek a gyermekek nyári táplálásáról, gondozásáról szóltak. Egy 1929 júliusában írt cikk arról is beszámol, hogy ezekre az előadásokra igen csekély számban mentek el.

18 Az apáti emberek vallásukat tekintve római katolikusak. Ezért amelyik babát életképtelennek látta a bába, igyekezett minél előbb a paphoz vinni, ha erre nem volt idő, ő maga részesítette szükség keresztségben. A kis halottakat kb. 1 éves korig, ha felnőtt halott volt, azzal együtt a sír oldalába temették el. Ilyenkor azt mondták, hogy: „viszi az angyalka felfelé" az idősebb halottat. Az egyik adatközlőm 15-16 éves korában több kis halottat vitt ki hasonló korú társaival. Először bementek a sekrestyébe, és a hozzátartozók által kiválasztott selyemszalagot - fehér, lila, sárga színűt, melyen „nyugodj békében" felirat volt - keresztbe tették a felsőtestükön. Megfogták a fából készült ún. „sarogját", és elmentek a halottas házhoz. A kikérés után ráhelyezték a kiskoporsót, és a hozzátartozókkal kivitték a temetőbe, ahol a papi szertartás után a sírásók a sír oldalába helyezték a kiskoporsót. Az ilyen csecsemőnek nem állítottak külön keresztet, nem tüntették fel a nevét, csak a hozzátartozója tudott hollétéről. Gyermekágy így nevezték azt az időszakot, amelyet az anya a szülés után ágyban töltött, hogy kipihenje a szülés fáradalmait, felerősödjön, visszanyerje erejét.

19 Időtartama általában egy hét volt, amely - első gyermek esetén - egy befogadó rítussal, az avatással zárult. A gyermekágyat fekvő asszony neve Apátin is fekő, gyermekágyas asszony volt. Szülni és gyerekágyat feküdni visszamentek a szülői házhoz, vagy kint a tanyán az anyósoknál maradtak. A bába a csecsemő megszületését követő naptól reggelenként kijárt az anyát és a babát rendbe tenni. Megfürdette, leápolta a baba köldökét, bepelenkázta, felöltöztette. Az anya arcát, hátát - alulról nem mindennap - áttörölte. Harántlepedőt helyezett alá, ennek segítségével fordította az asszonyt az egyik, illetve a másik oldalára. Tanácsokkal látta el, megtanította szoptatni: „Megmutattam az anyának, hogyan fogja a babát, hogy az orrán keresztül lélegezni tudjon, és a szopóbimbóval irritáltuk a szopásra". (Mihályi Józsefné Rusvai Terézia, szül.: Jászapáti, 1914) A három óránkénti szopást javasolta. Ó már nem mosta ki a baba és az anya szennyesét, mint néhány elődje, hiszen ezt a 1920-as évek végén egy rendeletben megszüntették. Munkája végeztével megkínálták reggelivel. Általában kerékpárral járt ki, de tanyákra főleg télen a szülő nő hozzátartozói szállították lovaskocsival. Fizetését munkája végeztével kapta meg. Amíg magánbába 19 Markos Gyöngyi, 69., Kertész Judit, 45. 268