Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Gulyás Éva-Szabó László: Az emberi élet fordulóinak szokásai a Jászságban

Bár a felnőttek is hallgatnak mesét, a fiatalok is figyelemmel követik, a mese mégis inkább a gyermeknek jár ki. A mesét a gyermekek kikövetelik. Ha a felnőttek nem akarnak mesélni, elütik tréfás mondókával: Egyszer vót egy kilincs, Mese tovább nincs. vagy: Egyszer vót egy kutya. Elszakadt a farka. vagy: Egyszer vót egy pék, Annak vót egy szék. Izgette, mozgatta, Bolond aki hallgatta. (Jászkisér) Az alábbi mesét Jászberényben Erdész Sándor jegyezte le: „Amikó én megszülettem, lehettem olyan hathetes, kimentem az utcára úgy egy nyári, langyos eső után. Találkoztam ott egy régi nagyon jó komámmal, aki akkor egy fél literrel huncutabb vót, mint én. Osztón a sárbú csináltunk szekeret, ökröt, zsákokat is csináltunk, oszt fölraktuk a szekérre azzal a szándékkal, hogy majd elmegyünk őrölni. De akkorára kiszalatt az édesanyám és azt mondta, hogy menjek be, mer megszületett édesapám. Oszt el kell vinni keresztelni. Hát gyerünk, vigyük el az öreget, mondtam. El is mentünk. De nem soká tartott, visszagyüttünk gyorsan. Asztán tovább indultunk vóna őrölni, de akkorra apám már olyan nagy legény vót, hogy ustort is csinált nekem, avval hajtottuk el a szekeret meg az ökröket. Abban az időben még vízimalom vót, de nem vót itthon. A mónár az ott sétált a víz tetejin, mondtuk neki hogy hívja haza a malmot. Hát osztán valahogy addig integetett, hogy egyszer odajött a malom, oszt elkezdünk őrölni. Sok lisztet attak még akkor nagyon. Jó világ vót. És hát a mónárnak nem vót tömő fája. Lekapta a fejemet, és azzal tőt ötté meg a zsákokot. Mikó mentem hazafelé, találkosztam egy csomó asszonnyal, lánnyal, nagyon nevettek. Kérdesztem tű/ük, hogy mit nevetnek? Ászt monták, hogy magának nincsen fejel Akkó vettem észre, hogy ottmaradt, l/issza szafattam érte, asztán feltettük, asztán mentem. Megint nevettek. Hát most mit nevetnek? Ászt mongyák: Magának hátul van az orra! Megfogtam, csavarintottam rajta egyet, hogy rendesen álljon. Mentem tovább nagy pattogva hazafelé. Ekkor megint eszembe jutott, hogy az ustort, amit apám csinált, leszúrtam a malom mellett a víz szélibe, visszamentem érte. Mikó osztán odaértem, láttam, hogy az ustornak a nyele egy nagy fává nőtt már ottan, oszt az ustor meg fönn vót a tetejiben nagyon magosán. Hát tornásztam érte. Egy ingbe meg gatyába vótam, hát egy nagy karvaly hajtott ottan egy sereg ilyen apró madarat, el akart belőlük kapni egyet. Hát azok mind beleszálltak az ingem derekába, meg a gatyám szárába. Vót nállam egy madzag, én meg bekötöttem, örültem, hogy most mennyi madarat fogtam. Igen, de mikó elment az a karvaly, akkó az a sok madár az ingembe, gatyámba elkezdtek csiripelni, károgni, vijjogni, mindegyik a maga nyelvin. Egyszer csak felszálltak velem, és vittek. Mentünk messzire. Ára az Adriai-tenger partyán, nem tudom, milyen nevű asszonyok mostak ruhát, felnísztek és ászt monták: ó de nagy madár! Valószínűleg ászt monták, de én arra értettem: ódd meg a gatyád! Megódtam, oszt leestem a tengerbe. Szítcsaptam a vizet, kiszáratt a tenger. A halak meg ottmarattak a szárazon. Hát asztán mingyán gondótam, hogy itten szedünk halat. Vót ott egy mesztelen cigánygyerek is, oszt mind az inge derekába akarta hánni a hal javát. Montam neki, mennyen innen, én hajtottam el a vizet, de hát ő ászt monta, hogy ő nem megy, az mindenkié. Hát megharagudtam. Nagyon jó csizmám vót, lepedőből csinálta a nagyanyám, osztán szalmaszálbul vót a sarkantyúja, tökmaghéjbul vót a taréja neki. Kiszalattam a tengerpartra, oszt összecsördítettem a sarkantyúmat, oszt visszagyütt a víz, elvitte a cigánygyereket halastul. Hát asztán én nem sok időt tőtöttem, mer mán úgyis messzire kerültem itthonru! Hát gondoltam, hogy hazafelé kellene jönni. Melegországon gyüttem keresztül. Az olyan furcsa ország vót, hogy a házakat nem a fődre építették, hanem úgy embermagasságnyira a levegőbe, oszt létrán jártak föl. Nagy emberek vótak ott nagyon. Minden nagy vót ott általában. A templom akkora vót, hogy nígy huszár állt benne lóháton. Mikor a pap elkiáltotta, hogy dominusz vobiszkum, akkor az egyik huszár megsarkantyúzta a lovát, oszt vágtatott egy jó darabig, oszt odakiáltotta a másiknak. A másik a harmadiknak, a harmadik a negyediknek, az kiáltotta fel asztán a kántornak. És úgy hoszta vissza a huszár a küldősort megint a papnak az et lú szpiritum tuót. Ott asztán aki végigvárta a misét, jólesett neki a reggeli. De nagy baj nem vót, mer szalonnábul vót az oltár, kolbászbul vótak a gyertyák, s enni is lehetett ippenséggel. De borzasztó nagy templom vót. Toronyja meg ollyan vót neki, hogy mikor építették, két ács ejtette le a baltáját. Az egyiknek, mikor fődre ért, kirohadt a nyele. A másik meg kiszállt a nyélbülmég odafenn a torony tetejin, osztán mikor esett lefelé, a pacsirta belefészkelt, asztán beletojt, oszt ippeg kikötötte a kis pacsirtákot, mikó fődre ért a balta. Harang meg olyan vót a templomba, hogy abba az óriási toronyba el se fért vóna, hanem úgy vitték föl csengettyű korába, oszt ott nőtt meg. Hát osztán jól kinészkelődtem magamat. Nagyon meleg vót, az vót a baj. Ollyan meleg vót, hogy a disznót csak leölték, oszt beletették egy nagy tepsibe, kilökték meg berántották az ablakon, és akkorra megsült. Itt se tőtöttem sok időt, meguntam magamat, oszt gyüttem tovább hazafelé. Azután meg Hidegországba kerültem. Ott meg ollyan hideg vót, hogy a levegő cseppfolyósra fagyva, acélkemény jégmedencékbe folydogált. A tej meg kőkeményre fagyva kék sugarakat lövellt ki magábul. A tojás fehírje olyan fényesre fagyott, hogy éjszaka is lehetett nála újságot olvasni. Beszílm csak az tudott egymással, aki írást tudott, mer ahogy kimonta az ember a szót, odafagyott a szájára, oszt úgy kellett onnan leolvasni. Ott se tőtöttem sok időt. Folytattam az utamat hazafelé. Sokszor elfáradtam. Utóvégre úgy meguntam az utazást, hogy leszúrtam az ustornyelemet a fődbe, oszt fölmásztam rajta az égbe. Ott vót nagymamám. Aggyon Isten jó napot, nagymama! Tessék adni lekváros kenyeret! Jajj fiam, aszongya, hát nem szoktunk ám itt enni. Nem a? Hát akkó hogy lehet innen lemenni gyorsan? Hát ászt én nem tudom, esetleg majd beszílünk az angyalkákkal, hátha azok lesegítenek. Hát asztán vót ott egy öregember, annak is köszöntem nagyokat. Beszélgettünk, hát annak is mondom, hogy le szeretnék menni, mer ászt monta nagymama, hogy itt nem lehet lekváros kenyeret enni. Kitalálta, hogy van itt egy láda korpa. Abbul csavarjunk kötelet, és majd azon leereszkedhetek. Hát meg is sodortuk jól, de valahogy egeret is belesodrottunk, asztán mikor ereszkedtem lefelé, az egér elrágta a kötelet, oszt én estem le. Ászt gondótam, hogy majd valahol erre Jászberínybe esek le a nagytemplom körül. A fenét! Dósán estem le a falu végin. Beleestem vagy két ölnyire a fődbe, oszt kiabáltam, hogy ássanak ki. De nem ásott ki senki. Úgy kellett hazaszaladnom egy ásóért, és kiástam magam. Később asztán az itthoni dógokbul már csak annyira emlékszem, hogy mán mikó hazagyüttem, mán akkó az apám is nagy vót. És hatan vótunk testvérek. Anyám az sokszor szeretett krumplit főzni, de ha nem vót otthon apám, akkor ászt mondta, hogy hatunkér nem érdemes egy krumplit megszegni. Ha apám otthon vót, akkó egy szakajtófűrésszel vágtunk egy karikát, mint a saj254