Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Gulyás Éva-Szabó László: Az emberi élet fordulóinak szokásai a Jászságban

3. kép. Ekhósszekér készítése (Jászárokszállás, Tanyai Kollégium, 1973. Szabó L. felvétele. DMNF: 7721) 4. kép. Izikhegedű megszólaltatása (Jászárokszállás, Tanyai Kollégium, 1973. Szabó L felvétele. DMNF: 7849) és ő következik. Csak hibázás következtében váltják egymást a kockázásban, amelyet mindig elölről kezdenek. A játék úgy kezdődik, hogy az egyik leányka (a senye balkézzel) feldobja az 5 kockát, s amikor lehullanak a földre, onnan rendszerint azt veszi fel a jobb markába, amelyik a többitől a legmesszebbre esett. Ezt dobja fel a levegőbe négyszer, s minden alkalom a

I felkap hozzá a földről egy kockát, miközben ezt mondja: Eggyes, Ki ne mehess! Ha az öt kocka ily módon ismét együtt van a markában, mind feldobja, de ezúttal már kétszer két kockát kap fel a földről, ezt mondván: Kettes, Ki ne léphess! A harmadik fordulónál először egy, azután három kockát kap fel egyszerre. Ha a kockák utóbbi esetben kissé távolabb estek egymástól, az egy kockát A nagyobbak már szabályokhoz kötött ügyességi játékokat játszottak. Pl. Jászárokszálláson eltették a kocsonyából kivett, lerágott bokaízületi csontokat, és ezekkel kocáztak. A kocázás régi, keleti eredetű játék, melyet a juh (bárány) vagy sertés apró bokacsontjaival (astragalos) játszottak. Selmeczi László négyszállási jász ásatásai során három sírban talált astragalos csontokat, melyek véleménye szerint minden bizonnyal gyerekjátékok lehettek, oszét párhuzamot is említ.

9 Bartha Júlia is számos példát hoz a keleti népeknél népszerű astragalos játékokra és a csontok gazdag néphiedelmi vonatkozásaira, a játékok nagykunsági előfordulásaira.

10 Jászkiséren az 1950es években még népszerű játék volt a kocázás, amit itt már nem kocának nevezett állatcsontokkal, hanem különböző golyókkal (üveg, téglából csiszolt), sőt dobókockához hasonló kockákkal is játszottak, ezért (mivel a kocázás szó eredeti értelmét már elveszítette) kockázásnak is nevezték. Csete Balázs részletesen ismerteti a játék szabályait, menetét, melyet - tekintve a játék régiségét - érdemes szó szerint idézni gyűjtéséből: „Két leányka ül a földön, egymással szemben, ellenkező irányban tartott lábbal. Kocáik, kockáik: 1. vörös, téglából szabdaltak, felületük simán gömbölyűre dörzsölve, tehát tulajdonképpen golyók; 2. kovácskocka: vékony vasrúdból vagdalta le a kovács, pénzért; 3. boltból vásárolt mindenféle színű kockák, »márvány« golyók. Mindenik leánynak 5 kockája van. A kockázás megkezdése előtt ezzel a mondókával szabják meg a játék törvényét: Moccanni, koccanni, Cifrázódni, Kéccer nyúlni, Bikán igazítani, Nem szabad! Ezekhez a feltételekhez szigorúan ragaszkodnak is. A leánykák felváltva kockáznak, ha az egyik hibát ejt, pl. nem tudja megkapni a feldobott kockát, akkor a másik ezt mondja: Nem jó' van, makszolt! 5. kép. Papírsárkány készítése (Jászárokszállás, Tanyai Kollégium, 1973. Szabó L felvétele. DMNF: 7746) magasabbra dobja, s a szétgurult kockákat a tenyerével a földön összesöpri, s így — vagyis sújtassál — kapja fel egyszerre, így szólván: Hármas, Ki ne mászhass! Negyedízben, rendszerint ismét sújtassál, 4 kockát kell felkapni egyszerre, e mondókával: Nígyes, Ki ne nízhess! Mikor a négyes kapáshoz az öt golyót feldobja, rendszerint igen óvatosan, kis magasságba, hogy szét ne guruljanak, ezt mondja a társa: Nem szabad üstöt borítani! — vagyis egyszerűen csak zárt marokká/letenni (mert ha nem gurul szét, könnyebb felvenni). L. a játék, a játszás elméleti és társadalomnéprajzi megközelítéséhez gazdag példatárral: Szabó László népi gyermekjáték katalógusát, 1974. 10 Selmeczi László, 1992. 93., a játékhoz keleti és nagykunsági analógiát említ BarthaJ. 1998. 78-84. Bartha Júlia, 1998. 78—84.