H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Szabó István: Egy besenyszögi család története az 1900-as évek elejétől idős Danyi István kéziratos önéletírása alapján

22. kép. DanyiPálné 1977-ben besenyszögi házuk kapujánál Mert aratni kellett és nem volt más, aki learasson a saját földünkön. Pál (Paja), Pista, meg Máté jöttek ugyan aratni, de részre." Mikor kiszálltak a földből, egy-két évig mindhárman napszámosok lettek, és csak abból éltek, amit ezekkel az idénymunkákkal kerestek. Sőt még gyarapítani is ebből a keresetből kellett, mert ekkor már nem volt meg a tanya. Ezért mind a hármójuknak lakást kellett szerezni. Telket, házat spóroltak össze és építkezni kezdtek. Úgy emlékszem, Máté 1953-ban épített. Én hordtam fel neki az összes vályogot a kert alól a bivalyszekérrel. De ekkortájt épített a többi is. Úgyhogy valamilyen úton-módon házhoz jutott mindegyikük. Paja üres telket vett, arra épített, Pista meg egy öreg házat. Azt alakítottuk át neki. Ezek a munkák folyamatosan eltartottak vagy három-négy évig. Mindeközben részaratásokat, kapálást, meg ilyesféle munkákat vállaltak. Aztán Pali elkerült a postára, Máté a vízügyhöz, Pista meg a Palotási Állami Gazdaságba állt el rizsőrnek. Ahol volt kocsis, volt minden. Majd segédmunkás lett a kőművesek mellett olyan háromnégy éven át" - emlékszik vissza Danyi Ferenc. Segédmunkásnál azonban több akart lenni. Ezért, mikor alkalma nyílott, elment kőműves tanfolyamra. Az Állami Gazdaságon belül tanulta ki a szakmát. Úgy végezte el a tanfolyamot, hogy plusz vállalásként saját költségén járt be rendszeresen Szolnokra tanulni. A gazdaság csak annyival járult a képzéséhez, hogy az időt biztosította a tanuláshoz. Máté ugyancsak segédmunkásként kezdte. Valami három-négy évet dolgozott a Vízügynél, mikoris adódott egy lehetősége, hogy bentlakásosként technikusi vizsgára jelentkezhetett Pestre. Ez egy 14 hónapos középiskolai képzés volt. Technikusi végzettséggel került vissza a Vízügyhöz, művezetőnek. Alsószentgyörgyre helyezték ki szakasztechnikusnak, ahonnan 1958-59 táján ment vissza Besenyszögre, a saját lakásába. Volt egy ideig a Jászkiséri Szakaszfőnökségen, a Tisza vonalán, ami Sarudtól Szolnokig az ő felügyelete alá tartozott. Vele kapcsolatosan is az a fontos, hogy saját erőből végezte el az iskolát. Mert igaz ugyan, hogy az iskola ingyenes volt, de lakni, élni ez idő tájt is kellett, márpedig a tanfolyam idején nem kapott fizetést. Nehezen mentek ezek a dolgok. De végigcsinálták valamenyien. Mind a háromnak alakult a sorsa. Paja nyugdíjas állásba került, Máté megkapta a technikusi papirt, Pista meg kőműves lett. Vagyis szakemberek lettek." Ezeknek a frissen szerzett képesítéseknek és papíroknak a birtokában azonban felhagytak a földdel. Persze voltak háztáji földjeik, de a gazdálkodást, mint egyedüli boldogulási forrást teljesen abbahagyták, mindent felszámoltak. Pál, István és Máté is. Mindig volt azért egy-egy darab földjük, de csak háztáji szintig. Akkorácska, ami megtermetté a ház körüli legszükségesebbeket. Tartottak tehenet, hízót, amelyek számára szom23. kép. A Danyi gyerekek szüleikkel bat-vasárnap összekaszálgatták azt a takarmányt, ami a tartásukhoz kellett. (Pistánál például azért volt fontos a tehén, mert öt gyerekének kellett a tej. Másképpen pénzért kellett volna beszerezni).Szóval ilyen gazdálkodást folytattak, de ez csak a házi szükségletet fedezte. Egyéb földjük nem volt. Utánuk a sorrendben Imre és Juci, vagyis az ikrek következtek. Mikor Imre 1953-ban leszerelt, látszott, hogy a mezőgazdaságban nincs semmi keresnivalója. Elment napszámosnak, majd ugyanúgy, mint Pali, külterületi postás lett lett. Besenyszögön ugyanis három postás volt. Mindegyik külön-külön körzettel-területtel. Közülük kettő a külterületet járta. 1958-ban én is voltam postás három hónapig. De nekem nem tetszett, mert rengeteget kellett menni. Besenyszögről körülbelül 30-40 kilométer volt a járás, amit minden nap le kellett gyalogolni. Nem volt lovam, márpedig ha sár volt, nem lehetett menni csak lóháton. Télen meg szánkóval. Sem biciklivel sem semmivel nem lehetett menni, mert a főutak járhatatlanok voltak. Kizárólag a kőutakat használhattuk Dohától kezdve fel egészen Szóró pusztáig. Ez a terület egy járásnyi volt, ezt kellett egy külterületi postásnak naponta bejárni. Én úgy ítéltem meg, hogy ezt az én lábam nem bírja, ezért otthagytam. De Imre 56-tól kezdve csinálta négy-öt éven át. 1962-63-ig lehetett a postánál. Járt egy területet, ugyanúgy, mint Pali. A család úgy volt vele, hogyha Palinak jó, jó lesz az a többi testvérnek is, vagyis Imrének, meg nekem is. Vannak ilyen vonzalmak, példák, hogyha van valakinek egy jó helye, miért ne legyen a többi testvérnek is? Hát így voltunk ezzel mi is. Palinak jó helye volt, ezért a családban egymásnak adtuk a stafétabotot: Imre meg én kaptam. Én ugyan hamar kiszálltam a postásságból, pedig egy év múlva már nem is kellett volna annyit gyalogolnom, mert belterületre kerülhettem volna, de nem akartam folyton gyalogolni. Pedig nem volt az rossz! Mert akármelyik tanyára mentünk, mindenütt kínáltak. Ha disznóölés volt, tele vágták a táskát hurkával, ezzel azzal, vagy egy darab pecsenyét dobtak bele. Csakhogy a táska nehéz volt, sokszor alig bírtam haza vinni. Az szinte természetes, hogy bor meg pálinka minden tanyán volt. Azt is tudták, hogy mennyit fogad el a postás - nagyon ismerték már őket - ezért mindig annyit öntöttek ki már előre, amennyi járt neki. Úgyhogy mikor megérkeztünk, kiadták és csak meg kellett inni. Aztán mentünk tovább a következő tanyába. Imrének ez is lett a baja. Reggel elindult, márpedig ha csak minden második háznál kellett meginni egy deci bort, az szörnyű mennyiség volt egy-egy nap végére. Hát nekem ezért is nem tetszett a posta. Meg azért is, hogy a táska magában is nehéz volt és azt még a disznóvágáskor kibélelték. Nyáron a paprika, paradicsom, meg a gyümölcsök. Ha kínálták, el kellett fogadni. Még akkor 457