H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Gecse Annabella: Adatok a Gömör megyei Baraca paraszti társadalmának tagolódásához

ha valaki ennél (a birtoknagyság- meghatározta számnál) többet hajtott ki, 300 koronát kellett fizetnie az „úrbéri alapba". (Az 1930-as években.) A birtok másik szántón kívüli része, a rét egyéni tulajdon volt, mindenki birtokának arányosan bizonyos hányada. Általában a dombos fekvésű szántók laposabb részei voltak a rétföldek. Egy 3 holdas rét, kétszeri kaszálás esetén, 4 lónak elegendő szénát adott. A szántóföld művelését egészen 1953-ig, a szövetkezet megalakulásáig a nyomáskényszer szabályozta. Baracán a falusi társadalom minden rétegét a fenti földbirtokviszonyok alapján különböztették meg. Kisparasztnak nevezték a 6-12 holdas gazdákat, középparasztnak a legalább 24 holdasokat és a még 48 hold alatti nagyságú birtokosokat, a sokkal 48 hold fölöttieket pedig nagy v. rendes parasztoknak, de gyakrabban használták a nyolcadrészes, negyedrészes, stb. kifejezéseket. Mindegyik rétegre jellemző, földbirtokának nagysága mellett, hogy milyen gazdasági felszerelése, milyen háza, udvara, milyen állatállománya volt. E rétegződés alapján kezelte a faluközösséget az egyház is, amit az 1814-es egyházlátogatási jegyzőkönyv sorai jeleznek: „A baraczai plébánosnak megállapított jövedelme a következő: úgy az anya, mint Füge leányegyházban mindenegyes egész szántóval bíró hívőtől van évente 3 killa búzája, egy killa zabja, egy csirkéje és egy kisszekér fája. Azon kívül Baracza és Füge hivei a Méhiben őrzött kanonika vizitáció szerint tartoznak adni egy ártány váltságdíjjába 5 rajnai forintot. Hasonlóképpen 12 font vajat és egy mázsa sót, a mit 10 forinttal váltanak meg. Ágybérből: minden egyes földműves úgy az anya, mint Füge filiális egyházban a kinek egész szántója van (azaz 4 drb marhától fölfelé meg nem határozott számig bírván) fizet évente 3 pozsonyi mérő búzát és egy pozsonyi mérő zabot és egy szekérfát és egy csirkét. Fél szántóval rendelkező (azaz 4 drb marhánál kevesebbel bíró) fizet 1 1/2 pozsonyi mérő búzát és 1/2 pozsonyi mérő zabot és egy csirkét és egy szekér tűzifát. A zsellérek ezen területeken 3/4 pozsonyi mérő rozsot és egy csirkét adnak." Anton Spiesz a Gömör nyugati részének birtokviszonyait az úrbérrendezés idején és annak szempontjából vizsgáló írásában Baracáról valójában hasonló tényt állapít meg, mint Szabó István és Szabó László az alföldi területek jobbágyi függőségéről, hogy az tulajdonképpen nem is volt, már a jobbágyfelszabadítás előtt sem, mert egyezség alapján az egri káptalan 16 baracai jobbágya évente 200 arannyal megváltotta valamennyi jobbágyi szolgáltatását. 52 Az úrbérrendezés korában Baracán papírra vetett parasztvallomás így jellemzi a falut:" Ezen helységnek szántó földgyei három nyomásra vannak fel osztva.(...) Az rétek kétszer kaszálók. Heti vásárok mind egy három-négy mérföldnyire esnek helységekhez ugy mint Rosnyon, Jolsvan, Rimaszombatban és Miskolcon. S alkalmas úton járhatnak és ot mindent el adhatnak s vehetnek is. Legeltető mezzejek elegendő vagyon. Iható vizek is vagyon. Épületre s tűzre való fájok az földes uraságok engedelméből elegendő vagyon. Makjok midőn megterem az uraságok engedelméből határjokban elegendő lehet. Kirallyi tizedet nem adnak. Gyümölcs es zöldsek termő kertjei vajmi kevés vagyon. Sót Tokajbul hordhatnak amellyel kereskedhetnek is. Nagy jó bort termő szőlő hegyek közeli vannak az hova is kapálni járhatnak. Kender áztató vizek is vagyon. Malmok egy mérföldnyire vannak. (...) ezen helyseghbeliek mind hogy censust egy egy házhelytől fizettek nemes Egri Káptalan részérül 18 rforintokat (...) Pletrich Uram részérül penigh 15 rforintokat, asert semmi egyéb szolgálatot nem tettek. Ezen Helységben az Heted dézsma volna szokásban mind azon által ők 52 Spiesz, Anton 1985.168. - Szabó István-Szabó László 1977.444. semmit termésbűi nem adnak, mind hogy az fönt írott censusokban igazoltatik, hogy peniglen az Nemes Vgyében más Földes Uraságnak es kilenczedbeli adózás szokásban legyen halotak egyebet adózás fejében nem adnak."

53 Ez a viszonylagos szabadság a faluközösség számára lehetővé tette az önrendelkezést, ugyanakkor együtt járt az önállóság minden felelősségével is, ami a földesúr közelében élő, uradalmas falvakétól teljesen eltérő életmódhoz, értékrendhez, közösségi és egyéni magatartáshoz vezetett. Ennek fényében kell értékelnünk a vagyoni alapú, de munkaközpontú besorolást és önbesorolást a falu társadalmának különböző rétegeibe. A XX. század első felében, egészen a szövetkezetesítésig (1953) a falu társadalmának legfelső rétegét a 70-100 holdas gazdák képezték, de e csoporton belül is legalább két típust különíthetünk el. Azok mellett, akik hosszú idő óta ilyen nagyságú birtokon gazdálkodtak, azok is ide tartoznak, akik a vizsgált időszakra érték el azt a birtokkategóriát, azokkal együtt, akik lecsúszóban voltak. E különböző helyzetben élő családok leginkább gazdasági felszerelésük jellegében egyeztek meg. Minden esetben 4 lovat, 6 szarvasmarhát tartottak, utóbbiakat haszonállatokként a tej miatt és eladásra, a lovakat munkaállatokként. Volt egy „nyáriszekerük", egy kisszekerük, egy trágyahordó kordéjük, vasekéjük, boronájuk. Ha már hosszabb idő óta voltak nagyparasztok és gondolkodásukkal sem állt ellentétben, elég rugalmasak voltak hozzá, akkor még jóval a szövetkezetesítés előtt vetőgépet is vettek. Általában nem ugyanezek, inkább a másféle értékrendűek olykor parádés hámot is tartottak a hétköznapi mellett. Mindkét típusú bővítés csak akkor jellemezte őket, ha volt a családban fiúgyermek. Ha 4 szekerük is volt (az említett három mellett kocsi is, amelyet csak utazásra használtak, a gazdaságban nem), az az udvarukon is megmutatkozott, ugyanis a csűrbe legjobb esetben is csak kettő fért be, a harmadiknak esetleg építettek egy színt, a negyedik viszont csak az udvaron maradhatott, a csűr mellett. Állatállományuk többi része- a sertés és a baromfi- nem világított rá vagyon szerinti hovatartozásukra, a legnagyobb gazda is csak két sertést vágott évente, egyet pedig a legkisebb is vágott. Baromfit ez a réteg csak a család szükségleteinek megfelelő mennyiségben tartott. Egyedül őket jellemezte viszont, hogy állandó cselédet tartottak (csak két ilyen gazda volta a faluban). Még így sem volt elég egy ilyen gazdaság munkaereje az aratáshoz, mindig 2 pár aratót fogadtak, a kapásnövények földjét pedig részes művelésre (felébe vagy harmadába) adták ki arra vállalkozó falubelieknek. Házaik külseje is kifejezte gazdasági helyzetüket, már az 1930-as években négy ablakos, L alakú házakban laktak, ilyenre bővítették hosszú, két ablakos házaikat. Akik többszöri földvásárlás útján kerültek ebbe a kategóriába, majd építkezésbe fogtak, eleve ilyen házat építettek, de csak az 1950-es években. Az ilyen típusú ház az általános egy szoba helyett két szobával nézett az utcára. A ház belseje sem csupán méreteiben különbözött a szegényebb házbelsőktől, hanem berendezési tárgyainak minőségében is. E társadalmi rétegnél 1900 és 1920 között cserélték ki a menyasszony ládáját és komódját „sifonra". A „plüssdívány" viszont - ennél a rétegnél - már századfordulón hozzátartozott a menyasszonyi bútorhoz. Mindamellett a legnagyobb gazdák is fontosabbnak tartották a háznál az istállót. „Nem a házra fektették a súlyt, az ólra. Nálunk tiszta téglából van, a ház meg vegyes: tégla- vályog. Az ól nagyobb is." A házhoz hasonlóan csűrjük nagysága is jelezte gazdasági hovatartozásukat, kizárólag az ő csűrjeik voltak kétfiókosak. Adatközlőim a harmincas évekbeli gazdák és birtokok közül a következőket sorolták ebbe a kategóriába: Varga János)?), Bodó Martinovics József (100 53 Országos Levéltár C59 4166- 417217. 298