H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Füvessy Anikó: Iparoslányok férjhezadása Tiszafüreden

FÜVESSY ANIKÓ IPAROSLÁNYOK FÉRJHEZADÁSA TISZAFÜREDEN Tiszafüreden az iparosok száma a település mezővárossá alakulása után, a XVIII. század közepétől fokozatosan növekedett. Ezek a kis mezővárosi iparosok életmódjukban még a XX. század elején sem igen tértek el a parasztokétól Földjük ugyan nem volt, de kisebb-nagyobb szőlőnek nevezett kertjükben a szőlő, a gyümölcs és a kerti vetemények megtermettek. Inkább csak a nyári mezőgazdasági dologidő végeztével foglalkoztak tanult mesterségükkel. Félparaszti életet éltek, mégis többre tartották magukat a parasztokétól. Sokan a jobbágyfelszabadítás után a felajánlott földet büszkén elutasították, mondván: megélek én a mesterségemből. Ez volt Magyarország életében a mesteségek felvirágzásának időszaka, amikor a parasztság és zsellérség egyre szélesebb rétege építette be tárgyi világába a képzett mesteremberek termékeit. A vásárlások anyagi alapját a parasztság számára a jobbágyfelszabadítás, a zsellérségnek pedig az út-, vasút- és gátépítésben való részvétel teremtette meg. A korabeli összeírások egyértelműen bizonyítják, hogy ebben a konjukturális időben a mesterséget tanulók száma jelentősen növekedett, és a korábbitól eltérően már a földdel rendelkezők számára is vonzóbb lett az iparosmunka. A mesterséget aranybányának tartották, melyből a XIX. század második felében egy nagyobb létszámú családot is el lehetett tartani. A kelendő kisipari áruk biztos bevételt jelentettek a divatszakmában (bútorgyártás, fazekasság, szűcsipar, takácsmesterség, kőműves- és ácsmunka) dolgozó kisiparosok számára, más iparosoknak (kovács, kerékgyártó, köteles, szíjgyártó, tímár) a fellendülő mezőgazdasági termelés és állattartás nyújtott nyugodtabb megélhetést. Az iparosok anyagi biztonsága iparosöntudat kialkulásához vezetett, lenézték a földet túró parasztokat. Kapcsolataikat egymás között alakították ki, a parasztoktól elkülönültek, gyermekeik házastársát is iparosok közül választották. Egy család visszaemlékezései alapján mutatjuk be a tiszafüredi iparosok házasodási szokásait a XIX. század második felétől a XX. század közepéig. A Rózsa-család kötélgyártással foglalkozott, első tagja a reformkor kezdetén, 1825 körül települt át Gyöngyösről Tiszafüredre. Rózsa Ferenc görögkatolikus vallású volt, áttelepedése a nagyvárosok iparosainak válságával volt összefüggésben. Vele nagyjából azonos időben, a XIX. század elejétől az 1840-es évekig egyéb szakmák mesterei is a kisebb mezővárosokban, köztük Tiszafüreden keresték boldogulásukat. A vizsgált családban a családi visszaemlékezés mintegy kétszáz évre nyúlik vissza. A szokatlanul hosszú idő részben azzal van összefüggésben, hogy a családban kisnemesek is előfordultak, de a családi emlékek szívós továbbélése főként abból eredt, hogy az együttélő családtagok magas életkort éltek meg. Az emlékek örökítői mindig a nagyszülők voltak, az emlékőrzők pedig az unokák. A tanulmány Scheffer Emilia visszaemlékezéseire épül, akinek a családi történeteket nagyanyja, Rózsa Ferencné Éder Emilia mesélte el. „Szegény nagyanyám igen nagy krónikás volt, és iszonyú emlékezőtehetsége volt. A világon mindenre vissza tudott emlékezni." Éder Emilia kunhegyesi volt, családi emlékeket szüleiről is átörökített. Rózsa Ferenc a kötelescéh megbecsült tagja volt. Jövedelmét nagy portáján lévő húskiméréssel és magafőzte pálinka árusításával egészítette ki. 1826 körül vette feleségül nemes Kelemen Teréziát, akinek apja, nemes Kelemen János kőművesmester volt. Ö feleségét is a kisnemesek közül választotta, akit a családi hagyomány sírkövén szereplő változatban emlegetett mindig: nemes, nemzetes Balajtai Zsuzsanna. Rózsa Ferenc és Kelemen Terézia házasságából négy gyermek élte meg a felnőtt kort. Károly (1829-1891), aki 12 évig katona, 12 évig csendőr volt, később sem házasodott meg. Mint jó táncos, a katonaságból Tiszafüredre visszatérve tánctanítóként működött. Télen tánciskolákat szervezett a városban és a környéken. A második fiu Ferenc (1837-1927) volt. 1849-ben a kapu tetejéről nézte a bevonuló muszka sereget, ahonnan leesett és eltörte a jobb lábát. A csont nem jól forrt össze, így sánta lett. Egerben a szíjgyártó és szattler mesterséget tanulta ki, de apja mellett később a kötélgyártást is elsajátította. Károlytól kedvet kapott a tánctanításra is, melyet sántasága ellenére késő öregségéig folytatott a kötelesmesterség téli szüneteiben.

1 A legfiatalabb fiú, Sándor (1843-1891) szintén kötelesmester lett. A családban a legidősebb gyermek volt csak lány, aki anyja után a Terézia nevet örökölte, de mindenki csak Rézinek becézte. Rézi egy újfehértói kerékgyártóhoz ment feleségül, maga pedig kitanulta a bábaságot, és Fehérgyarmat vaskos humorú, megbecsült szülésznője lett. 1 Füvessy A., 1998.167—171. 265