H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Kelemen Éva: A téglakészítés régi mestersége

téglákat, hanem művészi ízlésű és kidolgozású idomtéglákat és padlótéglákat is készítettek. (Zolnay L. 1982) A középkortól kezdve Magyarország az egyik legfontosabb építőanyag a tégla. A kó'ben szegény területek templomai -legfeljebb faragott kő részletekkel- szinte kizárólag téglából épültek, de szívesen alkalmazták kőfalazatok javítására, nyílások átboltozására. Egyházi építészeti emlékeink közül például a 12. századi karcsai, kiszombori, türjei vagy a 13. századi a káliósdi, pápóci templomok vagy a magyarszecsődi, búcsúszentlászlói templomok emelhetők ki. Várépítészeti emlékeinknél pl. Gyula, Ozora, Simontornya említhető meg, ahol hadászati szempontok miatt 3 méter vagy annál vastagabb téglafalakat készítettek (Szinnyai K.-Kocsis F.-Zádor M. 1992). Méretek Az egyszerű építőtéglák már a román kori épületekben igen eltérő méreteket mutatnak, alakjuk gyakran szabálytalan, égetésük egyenetlen. A 14-15. századi téglákra sok helyen jellemző, hogy még a formában levő agyag felületébe gyengén bekormozott vagy hamuzott faággal hosszanti vajatokat karcoltak, hogy a téglák tapadását növeljék (pl. a római téglák felületébe ujjal húztak mélyedéseket). A méretek a későbbi időkben is igen nagy szóródást mutatnak. Pl. az 1416—1426-ig épült ozorai várban 32-33x16-17x7 cm a legtöbb tégla mérete, de előfordul 19x10,5x5 cm és 42x20,5x6,5 cm-es tégla is. A győri és budai számadásokban a középkortól egészen a 19. századig 28-32x13-16x5-8 cm között változik a falazótéglák mérete, míg a kéménytégla 24-25x12-13x5-6 cm, a boltozati tégla 24-25x17-21x5-6 cm, a padlótégla 28-30x28-30x4-6 cm volt. A 18. században az utóbbiak métere lecsökken 20-21x20-21x4-5 cm-re. A falazó téglák nyersen általában egy láb (29,6 cm) hosszúak, de az akár több cm-es eltérések egy részt a különböző országok és vidékek eltérő mértékrendszeréből (a különböző láb-méretekből), másrészt az agyag égetés során bekövetkezett (az összetétellel összefüggő) zsugorodásából származnak. Az ún. közönséges tömör fali tégla szabványmérete (29x14x6,5 cm) Magyarországon 1874-ben alakul ki. Ma már e nagyméretű téglával csak régi építésű, sokszor műemléképületeknél találkozunk. 1916-ban vált szabványossá nálunk is, a Nyugat-Európában használt kisméretű (25x12x6,5 cm) tégla, amelynek hátránya az előbbivel szemben, hogy a korábban kialakult 1:2:4 oldalarányokkal elért többszörösségi elvet nem követi, s így az álló és a fekvő téglákat nem lehet kötésbe összeépíteni. A téglafajták anyag, szerkezet, alak és felhasználás szempontjából a századfordulótól kezdve jelentős differenciálódást mutatnak (Császár L. 1986.). Jelek és bélyegek Gyártási bélyeggel jelölt legkorábbi falazótéglák Magyarországon a 16. század második feléből ismertek. A különböző bélyegek monogramjainak meghatározása (beazonosítása) a pontos lelőhely és ennek alapján a birtokviszonyok, építtetők ismerete nélkül általában lehetetlen. A bélyegek magyarországi megjelenése bécsi hatás eredménye lehetett és a császári építők erődítési munkálataival, illetve a téglagyártás megújításával hozható összefüggésbe. A szokást a hazai egyházi és világi földbirtokosok valamint a szabad királyi városok téglaégető tulajdonosai egyaránt átvették. Az újkori Magyarországon minden olyan nemes személy égethetett téglát, akinek megvolt ehhez a szükséges anyagot biztosító földterülete. A paraszti építkezésekben főleg az ún. vertfal és a vályog az elterjedtebb, de tudomásunk van arról, hogy a Duna-Tisza vidék egyes területein már a 16. század elején a jobbágyok maguk is égethettek téglát. A monogram nem minden esetben egyezik a téglaégető tulajdonosával. A császárság katonáinak téglaégető kemencéiben készülhettek a világiak vagy akár az egyháziak monogramjaival ellátott téglák is (1/a, 1/b kép). Számos nemesi család rendelkezett saját téglaégetővel (1/c kép). A családon belüli tulajdonost a bélyegek változása jelzi. Pl. Iszkaszentgyörgyön az építési periódusokra monogramok segítségével következtethetünk. Először BAT (Báró Amadé Tádé), a CTA (Comes Tadeus Amadé), majd a Bajzáth család B, BG, GB monogramos téglái jelennek meg. Évente 25 000 téglát, 15 000 tetőcserepet készítettek, míg Győr városi téglaégetőjében ugyanebben az időben sokszor negyed millió téglánál is többet termeltek.Városainkban előfordult olyan eset, hogy a téglaégető területe a városé volt, míg a felszerelés egy vállalkozó tulajdona, aki a városnak meghatározott összeget fizetett a bérletért. Más esetben a város volt az égetők tulajdonosa. Ebben az esetben a város kötött szerződést a téglásmesterrel évenként, a teljesítménytől függően meghatározott bérezéssel. (Szinnyai K.-Kocsis F.-Zádor M.1992) Az uradalmi téglaégetők többsége nem termelt eladásra, saját építkezéseik téglaigényét elégítették ki. Előfordult, hogy egy nagyobb építkezés megkezdése előtt külön téglaégetőt építettek. Ilyen esetben a téglabélyegekből világos következtetést vonhatunk le a tégla (és vele az adott épület) koráról, a készítőkről, az építtetőkről vagy a készítés helyéről. Mária Terézia idejéből való, 18. századi téglák írott, vékony domború betűi az építtető királynőre utalnak. A későbbi szabályos antikva betűk helyenként az uradalmi téglaégetőt, máshol az épületet jelzik, amelyhez a téglákat gyártották (1 Iá kép). Az eleinte alkalmazott domború téglabélyegeket a 18. század második felétől a homorú betűk váltják fel, majd a múlt század közepétől a téglagyárak jeleivel találkozhatunk. A jelek negatívját a téglaforma belső felületébe nyomták vagy vésték (bélyegezték) később fémből rászögelték. A jelek és bélyegek eleinte elszámolási segédletként szolgálhattak, később a téglaégetési privilégium érvényesítésének (az engedély nélküli égetés leleplezésének) az eszközei is lehettek. A 19. században a téglagyárak piaci versenyében a jelek és bélyegek már ingyen reklámot is jelentettek (Császár L. 1992). Középkori téglaégetők Magyarországon Bár a téglaépületek a 11. századtól ismertek Magyarországon, téglaégető kemencét - feltárva - csak a 13. századból ismerünk. A Zala megyei Pókaszepetken tártak fel egy téglaégetésre is alkalmas mészégető kemencét, amely 4,5x3,5 m nagyságú, két tűzteres és rostélyos égető volt. A kemencét egy 160-180 cm-re a földbe ásott gödörben kezdték el építeni úgy, hogy a pelyvával soványított agyagot zsalu közé döngölték. A kemence falait használatbavétel előtt téglakeménységűre átégették. A 85 cm vastag rostély mintegy 10 cm-rel feljebb helyezkedett el, mint a korabeli talajszint és erről indult az égetésenként újraépítendő boltozat. A tüzelőtér előtti hamus 222