H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Tóth Albert: Alföldi táj és ember - Esszé

tájelem élő, azt megszakítatlanul forduló igényeinek megfelelően átalakító ember értékeket teremtő és gazdagító szereplővé. Ezért is tekinthető a táj antroposzociocentrikus fogalomnak. A száraz, bármennyire is tényszerű - de az emberi lényeget nélkülöző tájdefiníció sohasem lehet teljes. „Mi tudjuk, hogy a táj ennél jóval több. Számunkra tele van szeretettel és lélekkel. És mindenütt ott lebeg a hely szelleme, amely mindegyikőnk számára mást és mást jelent. Legtöbbször nem is tudjuk megmagyarázni; talán nem is kell, csak szeretettel kell élni benne, - ebben a soha meg nem ismétlődő életünkben"} A táj és az ember kölcsönviszonya a történelem során igen ellentmondásosan alakult. Adott időben és adott helyen ennek a kemény ütközésekben is megnyilvánuló kapcsolatnak a végső kimenetelét végül is az döntötte el, hogy az ember miként viszonyult a táj jellegét alapvetően meghatározó természeti elemekhez. Kár szépíteni: az emberiség úgy jött létre, hogy nem sokkal születése után már szembefordult szülőanyjával, a természettel. Igaz, ősi eleink, mint a későbbi „természeti népek" - akár a gyér, kisszámú településeik, akár kezdetleges eszközeik vagy termelési módjuk folytán - előbb még csak könnyen gyógyuló „sebeket" ütöttek a bioszféra testén. Az igazi változást jóval későbbre, a történelmi időkre vagy még inkább az újkor „ipari forradalmának" időszakára tehető. Ámbár már egyes ókori civilizációk természetbe történő beavatkozásainak is volt máig ható, a tájat gyökeresen átalakító következménye. Ennek tudható be, hogy az öntözés másodlagos szikesítő hatására az egykori virágzó agrákultúr-vidékek - pl. Mezopotámia egyes tájai - terméketlenné degradálódtak. A Földközi-tenger hajós népei erdőt pusztító tájbeavatkozásai során vakító fehér kopárrá tették a Dalmát partvidéket. Alföldünk sokat vitatott tájproblémája, az egyre rapszodikusabban jelentkező árvizek gyakori megismétlődése és a hegyi tájakon bekövetkezett nagymérvű erdó'irtás kapcsolata sem újkeletű jelenség. Bár ezt szakemberi körben is többen tagadják, ezért is tanulságos lehet Gróf Széchenyi István 1846-ban íródott, ezzel összefüggésbe hozható vélekedése. „Sokan a Tiszavölgy mindinkább/' elaljasodását legfőképp az erdők általjános elpusztításának tulajdonítják, mellyhez képest a meztelen hegyekrül leszakadozó föld és porond mind erősebben bet öltene a lapályban folyó és alig hömpölygő vizek medreit. Es ebben alkalmasint igazuk van. Tegyen tehát e tekintetben is minél előbbi rendet a törvényhozás. "

7 A tájproblémák világméretű jelentkezése során napjainkban pedig elérkeztünk oda, hogy az egész emberiség első számú gondja, megoldandó jövőbeni feladata: a bioszféra válsága, az ökológiai krízis. E világválság tüneteivel naponta találkozunk. Ha tetszik, ha nem, mindig abba a felismerésbe botlunk, hogy a természeti gyökereitől elszakadt, saját táját nem ismerő ember szükségképpen esik egyik gondolati csapdából a másikba. Az emberiség a természet elleni harcban született, és ez a „militans szellem" egész gondolkodásmódját átjárja.

8 Ezért hangzott még akár tegnap is oly ismerősen Micsurin hírhedt - Liszenkó által is sokat hangoztatott - jelmondata: „Nem várhatunk könyöradományt a természettől: amit akarunk, el kell ragadnunk tőle". Csakhogy ettől az „e/ragadástól" már nem esik messze a tájakat végzetesen tönkretevő, kifosztó rablógazdálkodás gyakorlata. Na6 RÉTHY, 1998 7 SZÉCHENYI, 1846 ponta igazolódni látszik Jékely Zoltán költői tétele: „az ember ősi szerződését a Természettel megszegte". A további teendő alapvetően csak egy lehet: újra és újra végig gondolni a természet és az ember viszonyát. Csak így lehet valósághű tájismeretre is szert tenni. Valljuk be: e feladat nehézségein mindnyájan, s méltán rettenhetünk meg. A naponta látott-hallott katasztrófákkal, rémségekkel amúgy is annyira telített mai ember - félő inkább elfordul ezektől a neki túl sokszor megfoghatatlan bonyodalmaktól, és ezek ilyen-olyan tisztázását legszívesebben „hivatásos gondolkodók" csapatára bízza. Csakhogy e tisztázás jellege pontosan olyan, hogy mindenki közreműködésére számít, kinek-kinek a saját szerep- vagy hatáskörében.

9 A természet- és tájátalakítás kimenetelét alapvetően mindig az érdekek harca döntötte el. Az „egymás ellen álló érdekek" küzdelméből vagy egy szerencsés - egyben szükségszerű - kompromisszum született vagy pedig a táj roncsolódása, jellegének megváltozása, avagy éppen végzetes tönkretétele következett be. Ez történhetett a helyi és a nagyobb tájegységi, a pillanatnyi és távlati, az ökológiai és gazdasági érdekek ütközése szintjén egyaránt. Az előbbiekben más jelzett probléma abból is adódott, hogy „a neoklasszikus közgazdászok a természeti erőforrásokat gyakorlatilag teljesen kihagyták a modelljükből, s egyedül a munkára és a befektetett tőkére összpontosítottak"- ahogyan írja 1997-ben Repetto. Amennyiben viszonyukat az adott tájjal, a létező természettel tisztességesen, morálisan is rendezni akarjuk, célszerű figyelembe venni a nagy világfórumok, köztük az Európa Tanács 1130/1990. sz. ajánlását is. E szerint: „az ökológia és a gazdaság közötti kapcsolatot új alapokra kell helyezni, alárendelve az utóbbit az előbbinek, és számításba venni azt a tényt, hogy a természeti élőhelyek és a környezet termelési tényezők, amelyeknek ára van, és amelyeket sürgősen figyelembe kell venni a piacgazdaságban." Különösen veszélyes, ha egy táj sorsát kiélezett hatalmi harc, avagy a közvetlen politikai beavatkozás dönti el. A trianoni döntés végzetes következménye is éppen abban rejlik, hogy Európa legegységesebb nagytáját darabjaira szaggatta. Megbontotta azt a tökéletes rendet, amely a Kárpát-medencét földrészünk legegységesebb nagytájává tette. Megszüntette a hegykoszorú és az alföldi tájak szerves kapcsolódását. Kettéosztotta annak egyedülálló, egységes vízrendszerét, széthasította városvonalait, szétzúzta közlekedési hálózatát - nem is beszélve az ennek nyomán keletkezett demográfiaietnikai kérdésekről. A politika helyileg is idézhet elő olyan helyzetet, amelynek következtében a tájban kialakult harmonikus rend felborul, s a táj jellegéhez igazodó gazdálkodást felváltó, a táj tönkretételét előidéző állapot következik be. Ez a folyamat ment végbe az Alföldön a tanyavilág megszüntetésével. A tanya, ez a sajátos, történelmileg szervesen az alföldi tájadottságból keletkezett tájelem az 1950-es években bekövetkezett politikai változások hatására az Alföld egyes térségeiben viharos sebességgel felszámolódott. Ennek az említett időszaknak volt minden képzeletet felülmúló „dicsőséges tette" a hortobágyi szikes puszták, birkajárások, gyapottermő rónává varázsolása, tájidegen, gyomfákkal való beerdősítése. A táj adottságainak figyelmen kívül hagyása, annak értelmetlen hasznosítása napjainkban is tetten érhető. Az egész világon eltűnőben lévő, s így különösen kiemelt értéket jelentő vizes élőhelyek is 8 JUHÁSZNAGY, 1993 9 JUHÁSZNAGY, 1993