H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

T. Bereczki Ibolya: Jelen és jövő a szabadtéri néprajzi múzeumban

háromszáz építménnyel tervezi, hangsúlyozva a területi, tematikus vagy funkcionális településtörténeti indokokat a kiválasztásban és az újra felépítésben. A tíz tájegység felosztása némi módosulást jelent csak az előző telepítési tervhez képest (I. Észak-Magyarország, II. Felföldi mezőváros, III. Felső-Tiszavidék, IV. Közép-Tisza-vidék, V. Északkelet-Magyarország, VI. Alföldi mezőváros, VII. Dél-Dunántúl, VIII. Balaton-felvidék, IX. Nyugat-Dunántúl, X. Kisalföld). Észak-Magyarország és Északkelet-Magyarország újra önálló tájegység, ugyanakkor az Alföldet immár egyetlen tájegység hivatott bemutatni. A korábbi telepítési tervhez képest újdonság a különálló építmények, malmok, présházak, pincék, egyéb építmények tájegységi csoportokba tagolása. A telepítési terv valamennyi tájegység esetében részletesen bemutatja az adott vidéket jellemző, a múzeumban bemutatásra kerülő településformát, a legfontosabb építő- és tetőfedő anyagokat, a tüzelőberendezések típusait, az egyes portákon felépülő házak és egykori lakóik társadalmi szintjét. Északkelet-Magyarország tájegységről így szól: „Az építőanyag, alaprajzi tagolódás, tüzelőberendezések stb. minden alapvető variánsa is megtalálható a tájegységben. Építőanyagban például bemutatjuk a keresztfejes borona, a zsilipéit, a talpas-vázas sövény, a vályoggal kevert kő és a teljesen kő falat, s így nem marad ki egyetlen, akár történeti leírásokból, akár jelenkori néprajzi gyűjtésekből ismert falféleség sem." A VI. Alföldi mezőváros tájegységről összefoglalóan így szól a terv: „A SZNM VI. tájegysége a Nagyalföld két nagy tájának, a Duna-Tisza közének és a Tiszántúlnak 19. sz. közepi-végi népi építészetét és lakáskultúráját mutatja be. A tájegység településszerkezetét az alföldi településszerkezetek főbb formái szerint alakítottuk ki: egy soros, utcás és egy halmazos, zugos részből, valamint egy - az alföldi mezővárosokra jellemző, szabálytalan alakú térből áll. Az enyhén ívelő utca soros telkei, telki építményei az Alföld 19. sz. második felének különböző gazdasági szintjeit - gazdálkodási típusait mutatják be.... A tájegység épületeiben a berendezések reprezentálják az alföldi mezővárosi kis- mesterségeket, valamint a kézműipart is..." Ezen túl az Alföldi mezőváros ad helyet az ún. „téralkotó építményeknek", a vendégfogadónak (Jászárokszállás), kocsmának (Kiskunhalas), s bemutatja a gabonakereskedelemmel foglalkozó mezővárosi polgár telkét, lakóházát (Baja). A telepítési tervben lényegében nem változtak a korábbiakban meghatározott bemutatási időhatárok, mind az építményeket, mind a berendezések korát illetően. Egy momentumra azonban érdemes figyelmet fordítanunk: megjelenik az archaizálás és a rekonstrukció, mint a bemutatás szükségszerű velejárója. A rekonstrukció elsősorban egy, adott vidékre ugyan jellemző, de a múzeumban felépítendő állapotában azonban sohasem létezett településképet jelent. Mindezt a VII. Dél-Dunántúl tájegységet illetően a terv a következőképpen fogalmazza meg: „...nyolc portára telepítve 45 objektummal rekonstruálunk településképet. A megvalósítandó településforma magán hordozza a magyarországi településszerkezet fő meghatározó vonását, a szabályos utcás alkatot, amely a területre is jellemző a falurendszer kialakulása óta, emellett megörökíti a hódoltság után szélesen elterjedt halmazos és megosztott települési formát. A településkép kialakításakor a 19. sz. közepén lezajlott falurendezések előtti állapotokat vettük alapul. Egy falu fő utcájának egyik felét mutatjuk, szalagtelkes két soros utcával és ehhez kapcsolódik egyik oldalon a régebbi falurész egy halmazos belsőség formájában, itt el is érjük a falu végét, ahonnan út vezet a pajtáskertbe és a temetőbe." Az archaizálás fogalma a már megépült III. Felső-Tiszavidék tájegységnél bukkan fel: a századfordulós falukép meghatározójaként említi a szerző a puszta, gyep nélküli, állatok járta udvarokat, s utal rá, hogy mindez ebben a formájában valósult meg a múzeumi felépítés során. Azóta tudjuk, hogy sok problémával kell megküzdenünk a néprajzi hűség biztosítása érdekében, s ezek között az egyik, napjainkban gyakorlatilag kivitelezhetetlen feladat, hogy a Plohn József, Györffy István, Jankó János fotográfiáiról jól ismert, s még az ország egyes részein az 1960-as években is általános, a baromfiak által csupaszra kapirgált udvarokat múzeumi körülmények között újrateremtsük. A bemutatás időhatára nem változott a korábbi tervekhez képest: egyértelműen a 19. század faluképének, építkezésének és lakásberendezésének a felidézésére törekszik. A századforduló időszaka a legkésőbbi időpont, amelyről a múzeum egészében szólni kíván mind a szakmának, mind a látogató közönségnek. A Nyugat-Dunántúl esetében így szól a terv: „Épületkiválasztási elvünk tehát az volt, hogy a vidékünkön általánosan ismert épülettípusok ma még fellelhető változatait felkutassuk, azokat megszerezzük, a szabadtéri múzeumban olyan rekonstruált faluképbe tömörítsük, amely legjobban megközelíti, s hűen megjeleníti a 19. századi hagyományos faluképet". 1986-ban Balassa M. Iván készítette el a Szabadtéri Néprajzi 18 Múzeum új épületjegyzékét. Mint a bevezető is hangsúlyozza, az alapkoncepció nem változott, de az 1978-tól eltelt nyolc év változásai, bizonyos épületek „különböző okokból történt elvesztése és pótlásuk indokolta az új épületjegyzék elkészítését". A korábbi jegyzékekkekben használt sorszámozást csak zárójelben feltüntetve nyugatról kelet felé haladva tájegységenként, portánként, és épületenként találjuk a kiválasztott, lebontott, újra felépített, rekonstrukcióban építendő és a még kiválasztandó objektumokat pozíciószámmal, eredeti helymegjelöléssel együtt. Tájegységen kívülre kerültek az épületjegyzékben a Kálvária és a 14 MNEA-A 03321. 59. p. 15 MNÉA-A 03321. 59. p. 16 MNÉA-A 03321. 74-75.p. 17 MNÉA-A 03321. 86. p. 18 A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Épületjegyzéke. 1986. Kézirat. Szerk.: Balassa M. Iván. 19 Balassa M. Iván, 1986. 67