H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Cseh Géza: „Volt egyszer egy egyetem..." Miért szüntették meg 1957-ben a mérnökképzést Szolnokon?

tanársegéd is bent lakott és a Budapestről érkező tanárok vendégszobáit is itt alakították ki. A tanárok lakásproblémáit a tulajdonosok kitelepítésével, lakásuk államosításával vagy társbérletek létrehozásával „oldották meg". Ezzel persze a város lakosságának egy részét az egyetem ellen hangolták, amivel a helyi vezetők az 50-es évek elején a legkevésbé sem törődtek. A várva várt építkezés az egyetem megnyitása után mégsem kezdődött meg, sőt 1953-ban a beruházások csökkentésével az ügyet végleg levették a napirendről. Az építkezés elmaradása a város lakosságában, az egyetem oktatóiban és hallgatóiban egyaránt nagy fokú csalódást keltett, hiszen mindenki abban bízott, hogy az egyetemi város rövidesen felépül, a társbérletekben és a zsúfolt diákszállón pedig csak 1-2 évet kell kihúzni. Az 1953 nyarán megkezdődött politikai enyhülés a szolnoki egyetem jövője számára egyébként sem kedvezett. A Nagy Imre-kormány az egyetemek szovjet mintára végrehajtott szakosítását túlzottnak ítélte, az országos pártvezetőség pedig felvetette a Közlekedési Műszaki Egyetem beolvasztásának lehetőségét a két budapesti műszaki egyetem valamelyikébe. A szolnoki egyetemnek ekkor már Matematikai, Mechanikai, Fizikai, Ábrázológeometriai, Villamosságtani, Marxizmus-Leninizmus, Katonai és Testnevelési Tanszéke, valamint Nyelvi Lektorátusa volt teljes állású oktatókkal. 1953-ban a Gépelemek, Anyagtechnológiai és Járműjavítási, továbbá a Közlekedésüzemtani Tanszéket is megszervezték. A Budapesti Építőipari Műszaki Egyetem vezetőségének kezdeményezésére azonban a vasútépítési szakot az összhallgatóság mintegy felével még ebben az évben a fővárosba telepítették át. Ezután Szolnokon már csak a vasúti üzemeltetési ágazat maradt és csupán egyetlen karon képeztek mérnököket. A fővárosból lejáró oktatók a vasúti üzemi képzést is szerették volna Budapestre helyeztetni. Mivel az ingázást csak kevesen vállalták, a szolnoki egyetemen külső előadók, főként MÁVmérnökök félállásban történő alkalmazásával folyt az oktatás. A vasúti mérnökök elsősorban gyakorlati ismereteiket adták át sikeresen a hallgatóknak, ugyanakkor szakmailag ők is sokat fejlődtek, mert az órákra csak állandó önképzéssel tudtak felkészülni. Az egy karral működő, csonka egyetem kiépítése tovább folytatódott. 1954-ben Vontatási és Vasútépítési, 1955-ben Közlekedésgazdaságtani, majd 1956-ban Gépjárműszerkezettani Tanszéket hoztak létre. Sorra jelentek meg a szaktárgyi jegyzetek, melyekkel a magyarra fordított szovjet tankönyveket igyekeztek lecserélni, de az elméleti képzés színvonala mégis elmaradt attól, amelyben a budapesti műszaki egyetemek hallgatói részesültek. 1954-től levelező oktatás is folyt Szolnokon, amikor a levelező üzemmérnök hallgatókat a fővárosból a szolnoki egyetemre irányították át. A nehézségek ellenére úgy tűnt, hogy az egyszakos, vasútüzemi képzés megszilárdul Szolnokon. Kiépült a tanszékek teljes vertikuma, tartósnak ígérkezett az együttműködés a MÁV-val és kialakulóban voltak a nemzetközi kapcsolatok is. 1955 nyarán a Drezdai Közlekedési Műszaki Egyetem tanárai és hallgatói látogattak Szolnokra, egy hónappal később pedig a szolnoki egyetem küldöttsége utazott az Elba-parti városba. Az egyetem Budapestre telepítésének terve azonban 1953-tól napirenden maradt, melyről végül az 1955-ben elfogadott, a műszaki felsőoktatás átszervezésére vonatkozó 31. számú törvényerejű rendelet intézkedett. Az Elnöki Tanács rendelete első lépésként a szolnoki intézmény önállóságát szüntette meg és Közlekedési Üzemmérnöki Kar néven a Budapesti Építőipari Műszaki Egyetem harmadik karává szervezte át. A jogszabály azt is előirányozta, hogy az egyetemi oktatás két éven belül teljesen megszűnik Szolnokon. Az 1955-56-os tanévben Szolnokra elsőéves hallgatókat már nem vettek fel. Ők a Budapesti Építőipari Műszaki Egyetemen kezdték meg tanulmányaikat. A fővárosi anyaintézmény nevét pedig Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem (ÉKME) elnevezésre változtatták. Bár a város és a megye vezetői az egyetem elhelyezésének gondját képtelenek voltak megoldani, sőt még a kollégium zsúfoltságát sem tudták más épületek kiürítésével enyhíteni, a városi tanács tagjai az Elnöki Tanács rendeletével egységesen szembehelyezkedtek. A Szolnoki Városi Tanács 1956. június 22-én hozott határozatában rögzítették, hogy „A Közlekedési Műszaki Egyetem Szolnokról való elvitelével Szolnok város lakossága nem ért egyet, s minden törekvése az, hogy az egyetem Szolnokon maradjon és Szolnok továbbra is egyetemi város legyen, melyet megkíván a város fejlődése és a felszabadulás óta rohamosan fejlődő ipara és közlekedése. Szolnok Város Tanácsa egyöntetűen foglal állást abban, hogy az egyetem Szolnokon maradjon és előterjesztéssel él a Népköztársaság Elnöki Tanácsához és kéri, hogy változtassa meg a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1955. évi 31. számú törvényerejű rendeletnek 2. §. /. bekezdésében foglalt azon rendelkezését, hogy Szolnokról a Közlekedési és Műszaki Egyetemet 1957. augusztus J-i hatállyal el kell telepíteni és továbbra is hagyja meg Szolnok városban a Közlekedési Műszaki Egyetemet. Értesül: Népköztársaság Elnöki Tanácsa 5 A Budapesti Műszaki Egyetem és az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem részvétele az 1956-os forradalomban. Dokumentumok. 2.köt. Szerk.: Pedroni Emma Anna. Bp., 1994. 11-12.p. (továbiakban Pedroni Emma Anna, 1994.) 6 Uo. 7 Turányi István: A magyar közlekedési üzemmérnök- képzés első öt éve. In: Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem évkönyve 1955/56. tanév. Szerk.: Szerémi László, Bp., 1957. 43.p. 8 Turányi I., 1957. 44.p. 9 Uo. 10 Uo. 11 Szolnok Megyei Néplap 1955.jul.10

. 3.p. 12 Pedroni Emma Anna, 1994. 1.p. 292