H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Örsi Zsolt: A Kecskeri Puszta Természetvédelmi Terület kultúrtörténeti áttekintése

Láthatjuk tehát, hogy az a romantikus szabadság, amit a pásztortársadalomról feltételezünk, nem igaz. A jószágra ügyeló'k elsó'sorban szakemberek voltak - a tudást apáról fiúra örökítették és egész pásztordinasztiák alakultak ki -, akik szigorú szabályok szerint éltek. A határhasználat másik formája a rétélés volt. A Nagykunság nagyobb része a Tisza és Berettyó árterületének számított. Az itt éló'k a tájátalakítás helyett a környezettel való együttélést választották a középkor folyamán: hozzáidomultak a ritmikus áradásokhoz, a vízi világhoz. Ehhez alakították gazdasági rendszerüket az ártéri gazdálkodást. A rétek élése igen változatos, sok összetevőből áll. Legfontosabb haszonvételnek a nád számított. A Nagykunságban ugyanis kevés volt a fa és a trágya mellett ez volt a legfontosabb tüzelőanyag. Papnak, tanítónak és egyéb tisztségviselőknek fizetésbe járt a tűzrevaló nád, de nemcsak ez a haszna volt a nádnak. Ebből készítették a ház tetejét, a kemencét, a padlásolást, a kéményt, az udvar kerítését, a szegényebbek még a falazot is. A pásztorok, kinnjárók ebből ültették maguknak a kunyhót, a szárnyékot, hodályt az állatoknak. Még hidat is csináltak belőle: a vízbe vert karók közé nádkévéket raktak. Ez volt a bürühíd. Készítettek még halfogáshoz vészt, kést, villát, seprűt, szövőbordát, tutajt, ezt rakták a bölcső és a koporsó fenekére is [ez már a középkori kun köznépi szállástemetőkre is jellemző, tehát az élet kezdetétől, annak 77 végéig jelen volt az emberek életében. A nádvágás téli munka volt, amelyet nádvágóval, vagy tolókaszával végeztek. A levágott nádat gyékénykötelekkel összekötötték és a nádkévéket kúpba rakták a parton. A nádvágóhelyeket nyilas osztással mérték ki. Györffy idézi az egykorú tanácsjegyzőkönyvet, amelyben az áll, hogy a karcagi határból hetvenhatezer kéve nádat takarítottak be. A rét másik fontos növénye a gyékény. Ezt augusztusban vágják, majd megszárítva dolgozzák fel szövetnek vagy kosarat fonnak belőle. Egykoron a halászat is jelentős volt a Tisza mentén. Minden külföldi utazó, de az országleírások is megemlítik, hogy a vizében nyüzsögnek a halak. Ez a hatalmas ártérnek volt köszönhető, amiben a halak kedvező feltételeket találtak szaporodásukhoz. „Gyakran látták, és még most is látható, hogy a Duna, Tisza, Temes, a Dráva és még néhány más folyó áradása következtében a végül is visszahúzódó víz után a partok gödreiben akkora 75 Bellon T. 1996. 76 Selmeczi L. 1974. 24. 77 Szűcs S. 1992. 133. 78 Bellon T. 1979. 82-83. 79 Györffy I. 1955. 80 Szűcs S. 1977. 83-85. 81 Oláh M. 1982. 82 Szilágyi M. 1992. 29. 83 Szűcs S. 1992. 111. 84 Györffy I. 1955. 60. 85 Györffy I. 1955. 62-63. 86 Szűcs S. 1992. 115-118. mennyiségű hal akadt fenn, hogy a jobbágyok nemtörődömségből egyrészt a döglöttekkel is disznót etettek, másrészt a napon hagyottaktól megfertőzött levegő nem egyszer ragályt támasztott a környéken lakók között." Az áradások természetét, lefolyását ismerték és ehhez alkalmazkodva folyt a halászat is. Az erek és fokok jelentősége apadáskor megnőtt, ugyanis ekkor kellett azokat elrekeszteni. Ezeket az elrekesztéseket hívták vésznek. Ez egy nádfalból, vesszőből készült útvesztő, amely egy helyre, a vész fejébe tereli a halat, ahonnan az nem tud szabadulni. Innen merettyűvel emelték ki a zsákmányt. A vész magától fogta a halat, nem kellett különösebb időt tölteni vele, csak a hal járásának az útjába kellett letelepíteni. A karcagi réteken jó vészhelyek voltak Apavára körül, a Villogónál, a Bengecsek tájékán, valamint a Karajános szigetek mellett álló Pene szigetnél. Ezek hatalmas 2-300 öles szerkezetek voltak. Kisebb vészek számolatlanul voltak a 84 határban. A jó vészhelyeket a város árendáltatta, amelyeket halászbokrok vettek bérbe. Ők a vagyonosabb polgárok közül kerültek ki. A bokrok élén a halbíró vagy dékán állott, aki elosztotta a zsákmányt és az adót is tisztesen lerótta. A vész mellett használták a gyalom és az őrhálót. Ezek nagy hálók voltak, használatukhoz 8-10 ember is kellett. A kishalászok a teszi-veszit (emelgető háló), dobóhálót, vagy varsát használták. A rétek különleges halfaja volt a ma már szigorúan védett csík. A csíkot télen fűzvesszőből font csíkvarsával fogták. A lápon nyílást metszettek, amibe a csíkvarsát leengedték és a levegőre feljövő halak beleúsztak. A megfogott halakat csíkveremben tárolták. Hajdan nagyon népszerű eledel volt a Kunságon a csíkos káposzta. Távoli vidékekről, Egerből is idejártak csíkot venni, de a debreceni piacon is jó keletje volt. Jó csíkászó helyek voltak Karcagon az Üllőben, a Dimófenékben, a Szilas szigetnél, Apatavánál és Csíkeriben. A méhészkedés, vadászat, madarászat, tollgyűjtés, tojásszedés, fűgyűjtés, békászás, rákászás, piócaszedés a rét kisebb haszonvételei voltak. A kristálycukor megjelenése előtt a legfontosabb édesítőszer a méz volt. Mivel a réteken kora tavasztól késő őszig mindig virágzott valamilyen növény, érdemes volt méhrajokat telepíteni oda. A méhes gazdák tavasszal valamelyik előre kiválasztott szigetre vitték a rajokat, majd onnan csak a tél beálltával hozták haza őket. Az ügyes méhészek az elvadult vagy vadméhektől is megszerezték a mézet. 277