H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Örsi Zsolt: A Kecskeri Puszta Természetvédelmi Terület kultúrtörténeti áttekintése

Az 1970-es években készült térkép helynevei: Bócsai gyep, Tibuci halom. Széles-kertközi úti dűlő, Boros-legelő, Bócsai halom, Papné halma, Kecskeri-tó, Bócsai legelő, Vermes halom, Kontai kettős halom, Köves laponyag, Cinaderék. Utak: Bócsai út, Tarattyó út, Kontai út, Túri út. Az emberi közösségek élete egy határozott térben megy végbe, amelyen ő is rajtahagyja keze nyomát, illetve ahhoz kapcsolódva egy sajátos életmódot teremt, amely meghatározza a kultúra jellegét, jellemzi a közösséget. Azt a sajátos kultúrát, amely a falusi, mezővárosi lakosokat, elsősorban a parasztokat jellemzi, a néprajztudomány vizsgálja. A Kárpát-medencére vonatkozó adatokat már az ókortól fogva találunk. A rómaiak letelepülésre, mezőgazdasági művelésre alkalmatlannak találták az Alföldet. Amianus Marcellinus járhatatlan tájként jellemzi a Tisza-mentét. Az ókor legnagyobb világismertetésében is találunk ide vonatkozó adatokat. Strabón írja, hogy az Ister körüli illyr népek rabszolgákat, vágómarhákat, és bőröket szállítanak Aquileaba. Ez arra utal, hogy már igen korán állattenyésztéssel hasznosították a területet. Ez a folyamatosság mind a mai napig tart: tehát a termelés jellege évszázadok alatt mit sem változott, csak arányaiban módosult a 19-20. században. A Nagy Magyar Alföld már a néprajztudomány korai szakaszában az érdeklődés előterébe került. Az „utolsó polihisztor", Hermán Ottó, aki egyben az első környezetvédő természettudós is volt, munkásságának jelentős részét teszi ki az általa magyarok ősfoglalkozásának tartott halászat és állattartás kutatása. Ó még utolsó szemtanúja volt a később már csak maradványaiban élő hagyományos életformáknak. Gyűjtőútjai során a nagykunsági Ecsegpusztán is megfordult. Az, hogy a Nagykunság a néprajzi kutatásokban jelentős helyet foglal el, Györffy István érdeme. „A magyar nép tudósa" - ahogy Illyés Gyula nevezi - munkásságának meghatározó része szülőföldjével foglalkozik. Gazdag életművéből elég, ha csak néhány munkát emelek ki, amely az Alföld és a Nagykunság életével, problémakörével foglalkozik: Takarás és nyomtatás az Alföldön, A nagykun tanya, Nagykunsági krónika, A cifraszűr. Vargha László Györffy tanítványként a tilalmasi tanyák és a Nagykunság népi építészetét tárta fel. Szűcs Sándor a „három föld tudósa" jeleskedett a Nagy-Sárrét, Hajdúság és a Nagykunság megismertetésében. Tíz évig igazgatta a karcagi múzeumot és gyönyörű kötetekben állított emléket a letűnt életforma utolsó képviselőinek. A Györffy tanítványok közül Tálasi István nevét kell még megemlíteni, aki az állattartásban bekövetkezett változásokat írta le. Szentesi Tóth Kálmán - Karcag hajdani polgármestere is érdekes adalékokat szolgáltat a város néprajzához. A jelenlegi kutatók közül ki kell emelni Bellon Tibort, aki Karcag város földműveléséről írt alapvető tanulmányt, majd a Nagykunság című monográfiájában foglalta össze a táj néprajzát, legutóbbi nagy munkája pedig a nagykunok állattartó gazdálkodását vizsgálja a 18-19. században. Mindezek mellett több kisebb tanulmányában is foglalkozik a Nagykunság néprajzával. Meg kell említeni Szilágyi Miklós nevét, aki több értekezésben foglalkozott a Nagykunság történeti néprajzával, valamint a kun identitástudat kérdésével. Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnék Fazekas Mihályról, akinek állattenyésztési és táplálkozási munkáit olvashatjuk. Ezen kívül Dorogi Márton az állattenyésztés, Bartha Júlia a karcagi folklór és Örsi Julianna a karcagi társadalomszervezet témaköreit kutatták. A Nagykunságon, így Karcagon is a 19. század végéig az állattartás volt a gazdálkodás fő eleme. Ez annak a természetföldrajzi ténynek köszönhető, hogy a települések határai jórészt vízállásosak voltak, egy ideig mindig víz alatt állottak. Ez a körülmény nem kedvezett a földművelésnek. A növénytermesztés csak az állandóan vízmentes területeken, a hátakon folyt, illetve a települések melletti partos részeken a kertekben. Ennek függvényében alakult ki a határhasználati rendszer is. A művelhető földek egy része örökös és szabad használatra osztatott ki, másik részét évenként újraosztották - ezek voltak a forgó, ráta, vagy nyilas földek -, míg a legnagyobb harmadik rész közös használatú maradt. Azért sem volt érdemes gabonát termelni, mert a felesleget nem lehetett volna elszállítani az utak rossz állapota miatt. A határ használatának legfőbb eleme az állattartás volt. 46 A térképeket, ill. azok másolatait a Györffy István Nagykun Múzeum igazgatója Nagy-Molnár Miklós bocsájtotta rendelkezésemre. 47 Ducza L. 1987. 48 Strabón 1977. 239. 49 Hermán 0. 1980. 50 Györffy I. 1930. 1955. 1983. 51 Miskolczy L.-Vargha L. 1943., Vargha L. 1974. 52 Szűcs S. 1957. 1977. 1992. 53 Tálasi I. 1942. 54 Szentesi Tóth K. 1929., 1940. 55 Bellon T. 1973/b. 1979. 1996. 56 Szilágyi M. 1995. 1996. 57 Fazekas M. 1979. 1994. 58 Dorogi M. 1969. 1978. Bartha J. 1986/a. 1986/b. Örsi J. 1981. 1990. 59 Bellon T. 1973/b. 60 Györffy I. 1955. 25. 274