H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Szabó Antal: Zenebona Törökszentmiklóson 1819-1820-ban

Forspontra, szekerezésre, robotra „60 sőt 100 közül is alig jelenik meg három vagy négy embernél több." Arra hivatkoztak, hogy lovaik kint vannak a tanyán vagy a ménesekben. Sokszor a kirendelő' tizedesek szeme láttára vitték ki a lovakat vagy szegezték be az istálló ajtót. A beszállásolást is szabotálták. Szintén ekkor esett meg, hogy egy grófi származású kapitányt sértettek meg: „annak semmi tiszteletet nem adott még kalapját sem vette le, sőt még valóságos kapitány-e azt is kérdésbe vonta... be nem bocsátotta az udvarába" A másik, „Csikós István a hadnagyot megfenyegette, nem engedelmeskedett, sőt káromkodott is, amikor az ő felsége számára mundérokat, 39 muníciókat szállító forspontot szervezett." Az első esetben, mivel nemesi származásúról volt szó, 12 vftra, a másodiknál 12 pálca elviselésére ítélte a helyi elöljáróság a renitenskedőt. Mindkettő „szemtől szembe lepirongattattatott... megmocskoltattatott." Hasonló bűnért egy harmadik gazdát 24 órára áristómba zártak, kenyéren és vízen kívül mást nem adattak neki. A hazaszabadulók többféleképpen reagálnak az átélt események után. Kiss János például így válaszolt az elöljárók kérdésére, amely arra irányult, hogy megtudják, van e szabaduló levele: „van de csak pipát gyújtani jó." A többség más magatartást jelez: „Ók is tsendességben maradnak, de Bírók uraimék se háborgassák őket" A vármegye a földesurat is kötelezte. „Amennyiben a Bartai rétből hiányozna az Urbárium egyezsége szerint a jobbágyok használatából, adja ki." Kötelezi a réti kaszáló kiosztására. A legelőt pedig pótolja, ha felmérik a határt. Ó viszont elvárta az úrbéresektől, hogy „legyenek tsendességben a várakozásban, a dolguk a maga útján van, lám az Ingenieur urak mindennap, most is dolgoznak." Ez az ítélet nem békítette meg a zenebonásokat. Radikálisabb célkitűzéseket tűztek maguk elé, amelyre megoldást majd csak 1848 hoz. Polgári tulajdont, polgári szabadságjogokat. Ennek ellenére átmeneti csendességet kényszerített ki a hatalom, mely azért a földesúrtól is követelt néhány alapvető sérelem megoldását, mint láttuk az ítéletből! Ez a zenebona is siettette a régóta követelt tagosítást, amelyre még majdnem 20 évet kellett várni. A feszült helyzetben ott van a még ki nem hevert devalváció, az értékesítési válság, az abszolutisztikus hatalom diktatúrája, amelyek földesurat és jobbágyot egyaránt sújtanak. Nem véletlenül bontakozott ki - ha lassan is - a reformok követelése, amelyben a földesúrnak és jobbágynak érdekegyesítő platformot kellett kidolgozni, nem pedig confrontaciot, mint a mi esetünkben is. Ez a confrontáció éppen akkor következett be, amikor a város újratelepülésének 100 éves évfordulóját ünnepelték. Mert ünnepelték a legfontosabb forrásunk, a városi Protocollumban megörökített emlékeztető szövege szerint. A centenáriumi év uradalmi fiskálisa Egyed Imre, tiszttartója Támár Imre, bírája Surányi Ferenc, városgazdája Bana András, adószedője Sánta István, másodbírája Tamás Pál, rajtuk kívül 14 esküdt, 2 kisbíró, 10 tizedes volt még a község alkalmazásában. A mindennapi munkát malom, kert, ser, bor és mészár bírók segítették és ellenőrizték. A katolikus plébános Fekete Antal volt, munkáját a káplán segítette. Két lelkész - Sarlay Antal és Veres István végezte a reformátusok lelki gondozását. Az iskolásgyermekeket hét tanító oktatta. Nekik kellett elsősorban megbirkózni a „zenebona" tényével és hatásával, no meg a két jegyzőre - Milesz Józsefre és Koszmari Jánosra — hárult az eseményekkel, kihallgatásokkal kapcsolatos sok-sok munka. A kereskedelmi ellátásban három görög kereskedő, az ipari termékek helyi előállítását a kovács-kerékgyártó és asztalos céh, a csizmadia, a molnár-takács-szűcs egyesült céhek biztosították. Ebben az évben rakták le az új városháza alapjait. A 100 év alatt jelentős, Heves, Külső-Szolnok vármegye legjelentősebb településévé vált - Szolnok kivételével - a korlátozott jogkörrel rendelkező mezőváros. Jelentőségét a postai útvonal és postaállomás, a heti egy piaci és évi három vásár tartásának joga emeli azzal együtt, hogy e mezővárosból irányítják az Almásyak a Törökszentmiklósi uradalmat, az úrbéres résszel együtt a megye legnagyobb összefüggő földesúri birtokát. Mindezek mellett is az a valóság az igaz, amit Széchenyi éppen ezekben a napokban rögzített: „Törökszentmiklóson jártam. Nyomorúságos vidék. Megértem, hogy némelyek maguk főbelövésére gondoltak, ha e pusztaságban kell élniök. Olyan a táj, mintha tenger földdé és jéggé vált volna" Nem véletlen ez a megítélés. A legnagyobb magyar nem egyszerűen hazai mércével mért! 48 37 Adattár jegyzőkönyvéből. 1819-20. évi Protocollum 43. p. 38 Adattár jegyzőkönyvéből. 1819-20. évi Protocollum 269. p 39 Adattár jegyzőkönyvéből. 1819-20. évi Protocollum 270. p 40 Adattár jegyzőkönyvéből. 1819-20. évi Protocollum 270. p 41 Adattár jegyzőkönyvéből. 1819-20. évi Protocollum 270. p 42 Adattár jegyzőkönyvéből. 1819-20. évi Protocollum 215. 43 Adattár jegyzőkönyvéből. 1819-20. évi Protocollum 148. 44 Adattár jegyzőkönyvéből. 1819-20. évi Protocollum 216. 45 Adattár jegyzőkönyvéből. 1819-20. évi Protocollum 235. 46 Dr Soós Imre: idézett kézirat mellékletéből 12. p. 47 Dr Soós Imre: idézett kézirat mellékletéből 12. p. 48 Adattár jegyzőkönyvéből 17-23.p. 49 Széchenyi István: Napló 1982. Gondolat Kiadó Bp. 189 p 216. p. 251