H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Benedek Gyula: Adatok a megyei közigazgatási zárványterületek 1526 előtti helyzetéről, különös tekintettel Jász-Nagykun-Szolnok megye jogelőd területeire

1500-tól kezdődött, amelyhez a kezdeti lökést II. Ulászló 1500. évi IV. decretuma, 28. cikkelye 1. és 2. § adta. Miután ez volt az egész országot érintő, a kérdést először rendező királyi intézkedés, ezért szó szerint közöljük: „1. § Hogy bármely főpap és báró uraknak és az ország többi nemeseinek összes városait, mezővárosait és birtokait s bármely birtokjogait, amelyek különben valamely vármegyék kebeléből, vagy a fenséges fejedelmek, Magyarország királyainak felmentő levelei útján, vagy más keresett szín alatt mindekkoráig, akárhogyan más vármegyéhez voltak adva és csatolva, ismét és újból, minden áron azokba a vármegyékbe kell visszakebelezni és visszabocsájtani, amelyek testéből elvonták és elvették. 2. § Kivévén mégis azokat az átkebelezett fekvő jószágokat és birtokjogokat, amelyekre nézve annak a vármegyének a nevében és czíme alatt, amelyben ezek a birtokjogok jelenleg vannak, emez átkebelezett birtokjogok dolgát érintő és illető oklevelek, vagy kiváltságok készültek és keltek." E decretum hatására Jász-Nagykun-Szolnok megye jogelőd területein alig változott a helyzet, amit jelenleg azzal tudunk magyarázni, hogy az átkebelezések zöme a 2. § felmentő hatálya alá esett. Ezért 1527-ig — a polgárháború kezdetéig - viszonylag nagy számban maradtak fenn exklávék és enklávék. Ez alól csupán Külső-Szolnoknak a Közép-Szolnokban maradt enklávéi képeznek kivételt, amelyeknek a száma 1527-re már minimálisra csökkent. Az 1527-1542 közötti polgárháború ilyen tekintetben is áttekinthetetlenné tette a helyzetet, mert nagy számban történetek politikai indíttatású területi átkebelezések annak érdekében, hogy egy bizonyos terület Habsburg-, vagy éppen Szapolyai-párti megyéhez tartozzon. így nem tudni, hogy I. Ferdinánd 1542-ben, 1546-ban kiadott decretumai mennyi „bármimódon átke- belezett" helység eredeti megyéjéhez való visszacsatolására kötelezte Jász-Nagykun-Szolnok megye jogelődeit és a szomszéd, illetve távolabbi megyéit. Források hiányában ugyanis nem lehet elkülöníteni a politikai okból (erőszakkal) és a királyi engedéllyel átkebelezett részeket. Annyi azonban bizonyos, hogy - legalábbis - Jász-NagykunSzolnok jogelőd területein 1547 re minimálisra csökkent az exklávék, enklávék száma. Hogyan jött létre egy enkláve, vagy exklávé? Minden körülmények között csak királyi (kormányzói) engedéllyel. Az engedélyt vagy maga a király kezdeményezte, vagy a király a „hűséges híve kitartó könyörgésének" engedve járult hozzá az átkebelezéshez. A kiinduló pontot minden esetben egy birtokadományozás jelen- tette, mégpedig olyan birtoké, amely nem abban a vármegyében volt, ahol a megjutalmazott a rezidenciáját 7 Lásd a közölt táblázatainkat! 8 Ennél az időpontnál korábban keletkezett hasonló összeírások más vármei felvetett kérdésekre. (lakhelyét) tartotta. Ezt követte a megjutalmazott beiktatása, más szóval a birtokba lépés. Amelyet követhetett az átkebelezési kérelem, amellyel nem mindig éltek - vagy csak jóval később kértek - a megjutalmazottak. A kérelem indokául az általunk előtalált oklevelek szerint mindig a következőt hozták fel a kérelmezők: az adományozott birtok közelebb van a lakhely szerinti megyéjük közgyűlésének a szokásos színhelyéhez, mint a jutalmul kapott birtok vármegyéje közgyűlésének a szokásos színhelyéhez. Az átkebelezési kérelmet követte a király átkebelezési parancsa, erre az átkebelezéssel csonkított vármegye vagy az írásos beleegyezését adta, vagy ellentmondott. Ez utóbbi ritkán fordult elő, ha mégis sor került az ellentmondásra, hosszas jogi procedúrára kerülhetett sor. Egy ilyen átkebelezés mindig a megjutalmazott nemes kényelmét szolgálta, mert rövidebb távolságon kellett utaznia a vármegyei nemesi közgyűlésekre. A jobbágy számára viszont növelte a terheket többlet utazással, ami akkor jelentkezett, ha a földesúr ellen panasszal akart fordulni a megyéhez, vagy az alispáni törvényszék elé idézték valamilyen ügyben. Miután az átkebelezés végrehajtásának semmiféle távolságkorlátozás nem állhatott ellent, adott esetben nagy távolságok (pl. 200 km) is szóba jöhettek. A kutatás jelenlegi stádiumában nem tudjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy az átkebelezés a csonkított vármegyét minden, vagy csak bizonyos kompetenciájától fosztotta-e meg. Az általunk ismert királyi parancsokból az világosan kiderül, hogy az igazságszolgáltatás lehetősége teljesen megszűnik a csonkított vármegye részére. Szerepel azonban a parancsokban a törvénykezés (jurisdictio) fogalma is, amely túlterjed ugyan az igazságszolgáltatáson, de sohasem derül ki, hogy mit akar. De nem tudunk biztos választ adni bizonyos más kérdésekre sem. Nem tudjuk például, hogy az átkebelezés után a királyi dézsmát a régi, vagy az új vármegye ispánja hajtotta-e be, netán változott-e a portaösszeírás illetékessége, vagy az egyházi tizedösszeíró kerületbe való besorolás. Mindezekre hiteles választ csak akkor lehetne adni, ha korabeli királyi dézsmaösszeírások, portaösszeírások és tizedösszeírások maradtak volna ránk. Jász-Nagykun-Szolnok jogelőd területeit illetően azonban ilyenek csak 1548-tól állnak rendelkezésünkre, ami után viszont a téma nem aktuális. Bizonyos viszont, hogy az átkebelezést kérelmező személynek birtokon belül kellett lennie. Vagyis a kérdéses falubirtok tekintetében rendelkeznie kellett királyi adományozási levéllel, beiktatást elrendelő levéllel, a beiktatás megtörténtét igazoló oklevéllel. Bizonyos az is, hogy a beiktatást, a csatolást, az átkebelezést elszenvedő megye területileg illetékes káptalanja végezte, az ugyanazon vármegyéből kirendelt királyi emberek segítségével. Ezután kerülhetett sor az átkebelezésre, amely a király átkebelezési parancsa alapján történhetett és akkor vált ó'l sem maradtak fenn rendszeresen, így áttételesen sem tudunk választ adni a 195