H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Bartha Júlia: A török sírjelölés történeti áttekintése

A napkorong motívuma Közép-Ázsiától Anatólián át Boszniáig látható a török sírjeleken. A halhatatlanság jelképe, rendszerint az életfaábrázolás két oldalán találjuk. Más értelmezésben a Nap és a Hold, illetőleg a Napisten jelképe. Gyakori a pásztorsírjeleken és a türbék kapuja felett. A tizenkét ágú csillag benne három körrel, az örökkévalóság jelképe. A 17. századi női sírjeleken gyakori csúcsdísz. A hatágú csillag - Szulejmán pecsétje, óvójel. A népi vallásosság jelrendszerébe tartozó kultikus jelkép. Rontáselhárító jelentése miatt gyakran ábrázolják ételtartó tálcákon, házak bejárati ajtaja felett és a sírköveken is, de csak a XIII. század végétől. A szeldzsuk kori sírjeleken még nem látható. A legkorábbi sírkő a hidzsra 694. (1294) évéből való Mus Tatvan út mellett Norsin temetőjében. A legenda szerint Szulejmán padisah a gyűrűjén viselte a hatágú csillagot formázó jelet, ezzel befolyásolni tudta a dzsinnek cselekedeteit. Hogy a legenda melyik Szulejmán nevéhez kötődik biztosan nem lehet tudni, 1230 körül élt Szulejmán nevű szeldzsuk uralkodó, esetleg Nagy Szulejmánhoz is kötődhet, de bármelyikőjüket gondoljuk is pusztán a legenda keletkezését illetőleg az elnevezés használatának kezdetét jelezheti. Valószínűleg másról van szó, hiszen az Aranyhorda XIII. századi pénzein is megjelent a jel, mint Batu kán tamgája. Az átvétel ez irányból történhetett, vagy pedig mint egyéb vallási jelképnél (pl. kéz) nem lehet kizárni a zsidó vallásból való átvételt hiszen a Dávid csillag néven ismert jelkép már kétezer évvel ezelőtt létezett. Török szerzők a kínai univerzizmus hatásának tartják, a jin-jang megfelelőjeként értékelik, a megbonthatatlan egység jeleként, a termékenységi szobroknak az elsődleges nemi jelleget hangsúlyozó ábrázolásaira hivatkozva. Ugyancsak az óvójelek közé sorolható a talizmán. A sírkövek törzsén található. A népi vallásosság és nem az iszlám elfogadott jelképe. Nem úgy a tenyérrel kifordított kézfej, ami az iszlám országok mindegyikének a szakrális hagyományában megtalálható. Óvójel, amely a sírköveken a XV. században tűnik fel. Tipikus példája annak, hogy az iszlám jelképeket a népi vallásosság sajátos tartalommal töltötte meg. A „Fatma anyánk keze" néven ismert jel nemcsak a halottkultuszban kapott helyet, hanem mint általános rontáselhárító szimbólum megtalálható a lakodalmas 37 zászlókon éppúgy, mint az imaszőnyegeken vagy a házak falán. A hatágú csillaghoz hasonlóan itt is zsidó vallás hatására kell gondolnunk. Vallási jelkép az örökmécses és a gyertyatartó amely a szeldzsuk kortól napjainkig gyakori motívuma a sírjeleknek. A halott lelkének Allah felé vezető útját megvilágító fényt jelenti. Az állatformájú sírjelekkel külön fejezetben foglalkozunk, itt csupán a kakas és lúd sírjeleken való ábrázolásra hívjuk fel a figyelmet. A sírjelen látható állatmotívum mögött az állatáldozat kultikus hagyománya húzódik. Néprajzi analógiák sora bizonyítja, hogy amikor a szokás átalakul, esetleg megszűnik, a folklórban még hosszú ideig fennmarad az emléke, néha párhuzamosan élhet egymás mellett a két jelenség. A kakas mint áldozati állat az alavita türkmének hagyományára jellemző. A kakas hangját Hazreti Alitól kapta, a fehér kakas Allah jelképe, ezért szent állatként tisztelik. Áldozata tipikus példája annak, hogy az ősvallás hogyan épül be az iszlám keretébe. A kakasáldozat az altáji népek felé mutat, ahol a négy évszaknak áldozott állatok egyike a kakas volt. Ugyancsak szent állatként tisztelik a darvat, amely a sámánisztikus eposzok, legendák jellegzetes szereplője. Az altajiak az áldozat ünnepén „darura szállnak", úgy repülnek az égbe. Az alavita tahtadzsik és a bektasiak hagyományvilágában a daru mint sámánisztikus elem, sírjeleiken a daruláb motívuma mint tamga jelenik meg. KaramagaralT, B. hívja fel a figyelmet néhány boszniai sírjelre, amelyen ugyancsak a „lúdláb" rajza látható , vélhetően a bektasi rend európai megjelenésének egyik nyomaként. Ahmet Topbas az afyonkarahiszári türkmének állatküzdelmeket ábrázoló sírjeleire hívja fel a figyelmet. Az egy tömbből kialakított sírkövek oldalán domború faragással ábrázolt szarvas, oroszlán, nyúl, sárkány, kígyó, madár küzdelme valamint vadászés harcijelenetek képeit látjuk. A XIII. század végétől nem állítanak ilyen jellegű síköveket - valószínűleg az iszlám élőlények ábrázolását tiltó hatása érhette el az amúgy nomád türkméneket. Helyettük a XIV. századtól az Akkoyunlu, Karakoyunlu törzsbéli türkménekkel megjelennek a kos formájú sírjelek. A növényi díszítmények a XIV. századtól jelennek meg a sírköveken. Nem az arab díszítőművészet jellegzetes indás növényi ábrázolásaira gondolunk, hanem az életfaábrázolásra. A fa kultusza 33 Karamagararí, B. 1992. 19; 36. p. 34 Karamagararí, B. 1992. 21. p. 35 Oguz, B. 1983. 97. p. 36 Mohamed próféta anyja 37 Karamagararí, B. 1992. 21. p. 38 Kizilbas—vörösfejű. A tizenkettes siához tartozó militáns szekta. A szofavita azerbajdzsáni rendből fejlődtek ki. Vörös fejfedőt viselnek, állítólag innen az elnevezésük. Más vélemények szerint pedig a Hazreti Ali tiszteletére évente bemutatott passiójáték - amikoris megvágják arcukat, felsebzik fejüket, „vérüket eresztik". A szertartás látványa miatt nevezik őket vörös fejűeknek. Jelentős csoportjaik élnek Kars, Sivas, Yozgat, Tokát, Urdu, Corum, Balikesir, Manisa, Izmir és Mugla vidékén. - Vö: Andrews, P.A. 1992. 86. p. 39 Karamagarah', B. 1992. 12.; 15. p. 40 Tahtadzsik: A 14. században a Kaukázusból vándoroltak Anatóliába. Eredetileg türkmén származásúnak tekintik őket, a maguk között használt etnoním: Caylak, Aydinli. Fakitermelésből élnek a Torosz hegység vonulata mentén, vándorló életmódban, bár egy részük megtelepedett, az Izmirhez közeli Narliderében. A vándorlók márciustól októberig kiscsalád-sejtekben az erdőkben táboroznak, de télre a városokba, falvakba húzódnak. Nyugaton Izmir, Manisa, Aydin, Mugla, Denizli, Budur, Isparta, Antalya, Icel, Adana, keleten Marástól Gaziantepig a Torosz hegység mentén lévő településekbe vándorolnak. Főleg alaviták, de más vallási csoporthoz is kötődnek. - Andrews, P. A. 1992. 90-93. p. 41 Karamagararí, B. 1992. 26. p. 42 Topbas, A.-Seyirci, M. én. 16-28 p.. (Archeológiai és Művészeti kiadvány c. sorozat 2. kötete. Katalógus.) - Vö: Karamagarah', B. 1992. 8. p. 179