Szabó László – Tálas László – Madaras László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 10. (1997)

Szabó István: Natare necesse est!

SZABÓ ISTVÁN NATARE NECESSE EST! ,A legjobb úszó volt a környéken! Úszóbajnok volt, biztosan az örvény húzta le!" — halljuk egyegy, sajnos évente ismétlődő halálos kimenetelű fürdőzés után. S a vízbe fúlás tragédiáinak ez a magyarázata szinte minden embert megnyugtat. Mert mit is tehetne az ember — pláne egy tapasztalatlan gyermek vagy ifjú —, a kiismerhetetlen természet félelmetes és rejtélyes erői ellen? Mikor pusztán az örvény említésébe is beleborzongunk! Elég csak annyit mondani, amit jeles írónk egy tőmondattal közöl: ,A szikla mögött ott a forgó!" — s máris ijesztő képek villannak fel előttünk. Pedig Jókai még szerény, szűkszavú a „forgó" leírásakor. Csak annyit mond a szinte kikerülhetetlen veszedelmet beharangozó — idézett — mondat után, hogy a forgó „...egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két egymással szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a járműnek, amelyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha tuzkatlan forralná, s a rétes-alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tűnik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklába, s amit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!"

1 E. A. Poe ennél sokkaí sötétebb, rémisztőbb. Igaz, ő nem is folyami, annál jóval nagyobb örvényről szól, egy tengeri örvényről, ezért leírása félelmetesebb, pokol-színekkel festett. „...Mialatt az öreg beszélt, mind jobban és jobban tudatára ébredtem, hogy mint az amerikai prériken rohanó bölénycsorda, fújtatva, hangosan és egyre növekvő zajjal zúg alattunk a tenger. Egyidejűleg észrevettem, hogy az óceán alattunk gyors áramlásnak indul, s az áram északra tart. Míg néztem, az áramlás sebessége ijesztővé vált. Minden pillanatban növekedett erőszakos vadsága. Öt perc alatt mintha az egész tenger Vurrgh szigetét támadta volna meg, de legvadabbul Moskoe és a part között viharzott és hánykolódott. Egymásra törő, egymással viaskodó áramlások százai keltek itt, vad vonaglással estek egymásnak, számtalan örvénytölcsér zúdult egymásba sziszegés, sistergés, forrás töltötte be a levegőt és mindez a dörgés, dübörgés, hörgés rettenetes sebességgel észak felé tört, olyan sebességgel, amilyet csak nagy zuhatagoknál látni. Néhány pillanat és megint gyökeresen megváltozott a kép. A tenger felszíne valamivel csendesebb lett, egyik örvény a másik után tűnt el, de számtalan, eddig nem látott óriási habcsík támadt ott, ahol eddig nyoma sem volt. A habcsíkok nőttek, egymás felé tartottak, keringeni kezdtek, mintha valamennyi korábbi örvény helyében most egyetlen új tölcsér keletkeznék. És valóban: így is történt. Hírtelen, nagyon hírtelen óriási, rettenetes erejű, mérföldnél nagyobb átmérőjű örvény támadt. Határán széles, forgó haböv keringett, de egyetlen habfoszlány sem szállt le a mélységbe. A tölcsér belseje, amennyire a szem beléje láthatott, csillogó, sima, feketéllő vízfal volt, mintegy negyvenöt fokú szögben hajolva a látóhatárra, szédítő körben forogva, dagadva és növekedőn — a hangja félig nyögés, félig ordítás, majd hörgés: hang, amilyet a hatalmas Niagara sem küld az ég felé. A hegy alapjáig megremegett, a sziklák mintha leváltak volna. Arcra borultam és szörnyű idegizgalmamban görcsösen kapaszkodtam a gyér fűszálakba. — Ez — mondtam bátortalanul az öregnek — nem lehet más, mint a Maelström óriási örvénye. — Néha így is mondják — felelte — de mi, norvégek Moskoeströmnek hívjuk, mert ez a sziget van félúton. A leírások, amelyeket a tüneményről eddig olvastam, egyáltalán nem készítettek elő a szemem 1 Jókai Mór: Az aranyember. I. é. n. Révai kiadás 29—30. p. 105