Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)

Szabó István—Szabó László: Mozsgó és társközségeinek társadalma

A máig faluban maradt lakosok - tapasz­talataink szerint - az utóbbi időkben már ellensé­ges éllel nyilatkoznak a központról, Mozsgóról. A lakosok valamennyi helyen érzik ezt a jelleg- ós karaktervesztóst, a falvankénti értékrend teljes felborulását. Pedig ez nemcsak a terület kultúrá­ját tehetné színessé, hanem a falubeliek, sőt az átmenetileg ott lakók számára is célt, eszményt testesíthetne meg. Olyat, amiért érdemes a szük­ségesnél erőteljesebben dolgozni, tenni. S ez kü­lönösen fontos lenne azon a területen, amelyik egyébként is szakirodalmunkban éppen a gya­kori lakosságcsere, a nagy népmozgás miatt jel­legtelen vidékként van számontartva kulturális vonatkozásban. Ám korántsem ez történik. A kizárólag gazda­sági szempontú, anyagi érdekeltségű összevoná­sok, átszervezések - mégha az átlagosnál ki­emelkedőbb anyagiakat biztosítanak is a lakosságnak - kulturális motiváltság nélkül nem válhatnak megtartó erővé, sőt taszítanak. "Az utóbbi években státusszimbólummá vált az, hogy nem Keresztúron lakni. Tudok olyan csalá­dot: három gyerek volt. Na! Elmegyünk Hobolba, mert a gyerekek azt mondták, hogy ők nem lak­nak Keresztúron. A keresztúri szép faluközépből elmentek Hobolba, egy sókkal sárosabb utcába, a falu szélére lakni. Es most már mindenki el­megy. Szinte alig van, aki a termelőszövetkezet­be járjon. Nem azért, mert a faluból máshová jár­nak el dolgozni, nem azért, mert ingáznak. Ha ma az ott élőknek kellene megművelni az al­máskeresztúri határt, jó, ha 25%-a művelve len­ne. A gyönyörű szőlők egyre-másra pusztulnak ki, mert nincs aki megtermelje, nincs aki meg­igya! Ott van egy fénykép. Almáskeresztúrnak a legszebb részéről készült olyan nyolc-kilenc éve. Akkor még a dombról nyúltak le a szőlők. Ma ennek körülbelül a harmada, ha megvan!" Mindez nemcsak a falujáért aggódó, s emiatt esetleg túlzásokra is hajlamos nyugdíjas tanító festette kép. Hasonló a helyzet a többi Mozsgó környéki faluban is. És magában Mozsgón. "Csertőn jöttem végig. Már égni kellett volna a villanyoknak. De alig volt ház, amelyikben villany égett. Pedig, mégha a termelőszövetkezetekben vagy más munkahelyeken dolgozott is valaki, már otthon kellett volna lennie..." "Ha figyelembe vesszük a négy község lélekszámát, akkor min­den kétséget kizáróan elmondható, hogy az a munkaerő, amelyik helyben dolgozik, kevés. Konkrét számaim nincsenek, de úgy érzem, hogy az aktív, munkaképes embereknek nem dolgozik talán csak mintegy 30 százaléka itt, helyben. Arról tudom lemérni, hogy reggel és es­te nagyon sok busz jár be, és szinte mind meg van rakodva emberekkel. Jönnek, illetve men­nek." A végrehajtott falu- és szövetkezeti összevo­nások, a gazdálkodás korszerűsítése és gépesí­tése nemhogy fokozná a falvak megtartó erejét, hanem éppen csökkenti. 1980-ban 11 falu tarto­zott egy termelőszövetkezeti egységhez. Légvo­nalban a 60 km-t is meghaladta a két szélső pont közötti távolság. Ez a valóságban megne­hezíti a munkaerő-átcsoportosítást, a termelési rendszerbe állított gépek mozgatását. Korábban az uradalmak cselédség! épületei egy-egy ki­sebb blrtokegysóg központjában álltak, s nem az egész uradalmon belül kellett mozgatni a mun­kaerőt. A gépesítés, a termelési rendszerek a termelékenységet fokozták ugyan, de nem kü­szöbölhették ki a munkacsúcsokon jelentkező kézi munka iránti igényt. "Mozsgó termelőszövet­kezeti központtá válása, és az, hogy tizenegy községnek végeredményben itt van a központja, azt jelentette, hogy koncentrálódtak az anyagiak, növekedett ós növekszik a technikai, műszaki színvonal. Ugyanakkor a munkaerőnek csökke­nie kell. Értem ezen, hogy az 50 lóerős traktorok és erőgépek helyett 150-200 lóerős traktorokat veszünk, s ezeknek lényegesen nagyobb a mű­szaki kapacitása, és kevesebb emberre van szükség. A kukorica, a cukorrépa, a baromfi rendszerbe van állítva, de a kalászosoknál is megvan a teljes gépesítési sor. Ugyanakkor azonban szükség van a munkacsúcsokon a kézi munkára is. Gyakorlatilag 500 hektár cukorrépát kell megkapálni. Ugyanígy van a paradicsom is. Van ugyan paradicsom-kombájn, de 300 vagon paradicsomot leszedni - oda kéz kell. Egy-egy embernek 2-3 hónapot tudunk a növényter­mesztésben szavatolni, mint tényleges munkát. Hogy pl. répakapáláshoz elegendő ember le­gyen, kénytelenek vagyunk 150-200 embert az erdőben vagy erre-arra semmivel foglalkoztat­ni..." A termelőszövetkezet központjában, Mozsgón koncentrálódik a szellemi kapacitás, a szövetke­zeti értelmiség, más falvakban ez ugyanakkor nincs jelen. A szövetkezet kimutatása szerint az átlagéletkor 41 év. Az idősebbek a növényter­mesztésben, a fiatalabbak a gépeknél, műhe­lyekben (faüzem, szerelőműhely) dolgoznak, kö­tött munkaidőben. Kedvezményezettek, de mégsem tudja őket a szövetkezet megtartani, egyre többen mennek el városra, különösen a kisebb falvakból. A kedvező átlagéletkor vi­szonylagos stabilitásának az is oka, hogy az idő­sek nyugdíjba mennek, kiesnek az aktív kere­365

Next

/
Thumbnails
Contents