Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)

Szabó István—Szabó László: Mozsgó és társközségeinek társadalma

ságot közvetlenül kiszolgáló iparos tudott megélni (kovács, bognár). A többi iparos itt ós Mozsgón is az uradalmak cselédállományába tartozott, s csak hosszas ós nehéz munka után vihette annyira, hogy önálló mesterként megtelepedhessen a faluban. A XIX. században Mozsgón még gyakoribb volt, hogy távoli vidékekről érkező, bizonyos tőkével is rendelkező iparosok megtelepedjenek a mezővárosban. A Viszt család egyik őse, a múlt század első felében Horváthertelendről, mint szökrényes iparos települt Mozsgóra. Vásározó területe azonban továbbra is a Dráva menti horvátság ós Szlavónia maradt. A család végül Is nem maradt meg az ipar mellett, elparasztosodott, s az úrbérrendezéskor, mint telkes jobbágy vagyonos pógárfamília alapítója lett. Ugyanígy érkezett szíjgyártókónt az Istvanovits család egyik őse Horvátországból, s alapított iparosdinasztiát. Öt gyerekét Iparosnak taníttatta. Hárman szíjgyártók lettek, egy gópészkovács, egy pedig bognár. A múlt század közepén Almáskeresztúr határában nagyobb erdőirtasok indultak meg. Ez vonzotta a német ajkú fafeldolgozó vándoriparosokat. Az erdőirtások azonban a század végére megszűnnek, s a keresztúri Iparosok utódai elparasztosodnak. A XX. században Maróczi Ferenc bognármester alig néhány iparos betelepülésére emlékszik Mozsgón. "Hát amit tudok, három-négy, az biztosan úgy költözött be Mozsgóra. Jóger suszter, Wagner bácsi, a bádogos, Kovács Laci bácsi, a szabó úgy gyütt ide be. Még fiatalok voltak akkor. Na és még a borbély is. Több nem volt." Legtöbben voltak azok az iparosok, akik korábban valamelyik uradalomban cselédként (uradalmi iparos) szolgáltak, de idővel sikerült önálló egzisztenciát teremteniök. A megkapaszkodás azonban nehezen ment. Sok család évtizedeken át Ingázott az uradalmi iparos és az önálló állapot között. Maróczi Ferenc -helybeli iparoscsaládból származott ugyan, s Mozsgón, Szigetváron tanulta mesterségét, de önálló műhelyt nem tudott nyitni. Kénytelen volt az önálló iparos gyermeke uradalomba szegődni Elekpusztára. Onnan a mozsgói Biedermann-uradalomba került, de közben Szigetváron, Kaposvárott is dolgozott önálló iparosnál, segédként. Innen visszatérve ismét Elekpusztára szegődött. Közben félretett anynyi pénzt, hogy a Jedinkán házat tudott építeni. Ez tette lehetővé, hogy önállósodjon, majd a faluba kerüljön. A szőlőhegyre beköltözött, cselédsorból már kikerült emberek számára társadalmi emelkedést jelentett a mesterség tanulása. Még akkor is, ha egy ideig uradalmi iparosként, azaz cselódként szolgáltak. Megvolt a reményük arra, hogy önállósodva, mesterként falulakókká válhassanak. A taníttatás önálló iparosnál szinte lehetetlen volt, mert az inas nemhogy keresett volna, hanem még fizetni kellett a mesternek. A húszas években évi 4 q búzát kórt a mester a taníttatásért. A szőlőben lakó Kiss György pl. az első világháború után molnárinaskónt került a csertői uradalomba, majd felszabadulva Bükkösdön, Fehérhalomban ós Szigetváron dolgozott. Az uradalmi iparos állapotból 1945-ig nem tudott kilépni. Mozsgó iparosainak száma egy adott időben szinte megállapíthatatlan. Az uradalmi állapot és az önálló műhely között ingázó iparosok miatt a létszám állandóan változik. A két világháború között volt időszak, hogy hat bognár, öt asztalos, négy cipész, két szíjgyártó, két borbély, három kovács, két szabó, egy kádár, két boltos és két kocsmáros volt önálló. De az emlékezet a bognároknál az uradalmi szolgálatban állókat is hozzáveszi az önállókhoz. Ha megnézzük, hogy valójában milyen iparágak képviselői tudtak megélni önálló mesterként Mozsgón, akkor világossá válik, hogy a település mezővárosi rangja, vásárhely jellege szinte semmit sem jelentett. Csupán azok a mesterek találtak itt megélhetést, akik a paraszti gazdaságok eszközkószítósót ós ezek javítását segítették elő. Vásározni csupán a szíjgyártók jártak, a négy-öt cipész csak javítással foglalkozott, a két-három kereskedőn kívül csupán a borbély ós a szabó képviselte ezen a vidéken az úgynevezett polgári igényeket. Az Iparos családok pusztán a mesterségből nem is tudtak megélni. Ha nem örökölték a műhelyt, saját egzisztenciát csak akkor teremthettek, ha mint konvenciós uradalmi iparosok már összegyűjtöttek egy falubeli házra valót. Valamennyi iparos arra törekedett, hogy saját szőlőt, esetleg földet szerezzen, s emellett az évi kenyérnekvalót részes aratással volt kénytelen megszerezni. "A Mátyás király utcában a legelső ház az öreg Manczider Gyula bácsié volt. ő suszter volt, s volt egy kis szőlője a Jedinkán. Gazdálkodott, de eljárt aratni is. A többi iparos is a nyári munkában nagyon részt vett. Akinek nem ment olyan jól, az bizony elgyött aratni. Aztán megen dolgozott otthon. Úgy is volt, hogy nyáron aratott, aztán odaült este, és kaptafázott éjfélig." Mivel állandóan nem végeztek paraszti munkát, nagyon megkínozta őket az aratás nehéz művelete, és sokszor nevetség tárgyaivá váltak. "Ott lakott a Jedinkán egy asztalos - meséli egy szőlőbeli arató. - Egyik évben az volt az ón kaszásom. De szegénynél jobban tudtam kaszálni, töb340