Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)

Selmeczi László: Régészeti adatok a jászok szokásaihoz és hiedelemvilágához

SELMECZI LÁSZLÓ RÉGÉSZETI ADATOK A JÁSZOK SZOKÁSAIHOZ ÉS HIEDELEMVILÁGÁHOZ A néprajzi kutatások egyik nem elhanyagolható feladata az egyes etnikumok, közösségek, népcsoportok, népek rítusainak (szokásainak) és a velük szervesen összetartozó hiedelemrendszereknek a feltárása. A tudományos elemzést rendszerint bonyolítja, nehezíti, hogy Európában, de sok helyütt másutt is, az egykori "pogány rítusok" a tételes vallások (elsősorban a kereszténység) rítusai mögött az elmúlt ezredév során háttérbe szorultak, tiltott, vagy éppen csak megtűrt, vagy főleg a keresztény egyházak által is helyeselt "népszokásokká" váltak, s így éltek tovább.

1 A hazai néprajzi kutatás feladatait növeli az a nem elhanyagolható körülmény is, hogy a magyarságba az évszázadok során több kisebbnagyobb népcsoport olvadt bele, s néhány alkotóelemmel szinte mindegyik gyarapította a magyar népi kultúrát. Közéjük tartoznak a jászok is, a Kárpát-medence történetének írásos forrásaiban először 1318-ban említett népcsoport.

2 A jászok kultúrájára, műveltségére, szokásaira, hiedelmeire vonatkozóan alapvető információkat nyújtó írásos forrás nem maradt fenn. Ezért műveltségüknek a magyar népi kultúrába történő beolvadását megelőző időszakáról, állapotáról, ha bármiféle információhoz kívánunk jutni, a régészeti kutatásoknak a tudomány forrásanyagából és lehetséges módszeréből következően, korlátozott lehetőségeire, illetve a segítségével elérhető adatokra vagyunk utalva. E rövid tanulmány keretében nem lehet célunk, hogy a jászok származására, nyelvére, a Kárpát-medencébe költözésüket megelőző történetükre, kaukázusi hazájukra kitérjünk.

3 A régészeti jelenségek és azok változásai alapján azonban megkíséreljük felvázolni mindazt, amit szokásaikról, hiedelemvilágukról e sajátos források feltárni engednek. A nyelvet cserélt magyarországi jászok és az Észak-Kaukázusban ma is élő egykori nyelvrokonaik, az oszétek, az alánok leszármazottai. Az alánok önálló politikai erőként az i.u. VI. században jelentek meg, s bimbózó önálló államiságuk az 1222. évi tatár hadjáratnak esett áldozatul.

4 Nem kétséges, a magyarországi jászok szokásai és hiedelmei az alánok szokás- és hiedelemrendszeréből szakadtak ki, gyökereik onnan erednek. A régészet történeti következtetéseit a temetők sírjai és a települések maradványai alapján képes levonni. A régész meg tudja figyelni a temetkezési szokásokat és a sírban talált leletek alapján tud következtetni a hiedelemvilágra is. Utóbbira vonatkozó adatok a településásatások során is előbukkanhatnak, elsősorban a kultikus célú épületek feltárásakor. A jászok történetileg egyenesági elődei az alánok voltak. Az alán kultúra a korai középkorban a Kaukázus központi előterére terjedt ki,

5 s az alánok alkották a szaltovói műveltség lakosságának jelentős részét is.

6 E műveltség északi területének lakói halottaikat földbe vájt, hosszú bejárati folyosóval ellátott sírkamrába temették (katakombasír). A csontvázak vizsgálata kimutatta, hogy a sírkamrákba temetkező lakosság az ún. "hosszúfejű", europid típushoz tartozott. Miután a sírkamrák pontos párhuzamai régóta ismeretesek voltak az Észak-Kaukázusban, s oda is olyan embertani típusú népesség temetkezett, mint a Don- és Donyec-melléki sírokba, s közeli rokonságot mutatott a két terület leletanyaga is, a kutatók ezt a népességet a történeti adatokkal egyezően az alánokkal azonosították.

7 (1. kép) Ennek ellenére a tudományban azóta is vita folyik arról, hogy az alán műveltség egészében azonos-e a hosszúfejű alánok kultúrájával, akik halottaikat a már említett módon temették el. A vita alapja pedig az, hogy az i.u. VI-IX. századokban az alán műveltség, egy jól meghatározható anyagi kultúra, nem csupán a katakombasírokat jellemezte. A Kaukázus előterében ugyanaz a műveltség jellemzi a sírkamrákat, mint az egyéb sírépítményeket, pl. kőládákat, a félig földalatti 225