Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Szlankó István: A tiszaföldvári Hajnóczy József Gimnázium odorvári kutatótáborai (1964-1980)

hoz, a tábori feladatok megoldásához, a barlangászathoz nélkülözhetetlen a kollektivizmus. Ugyanígy szükséges az egymásba vetett bizalom és felelősségérzet. Az egyénieskedésért a barlangászatban nagyon súlyos árat lehet fizetni. Nálunk 14-18 éves gyerekekkel folyik ez a veszélyes sport. A táborozók fegyelmét, felelősségérzetét bizonyítja, hogy a huszonkét év alatt nem történt említésre méltó baleset. Mégis minden tábor végén megkönnyebbülten sóhajtunk fel és minden újabb tábor kezdetén izgalommal indulunk el: mi történik?! Ezt a nem mindennapi felelősséget immár huszonkét év óta lelkesen vállalja a Hajnóczy József Gimnázium néhány tanára. Az utóbbi időben munkánkat nevelési szempontból is segítik a végzett diákok, akik jónéhányan visszajárnak és velünk töltik a nyári szabadságuk egy részét. A tábori élet és az itteni munka alatt nem csak a diákok egymás közötti kapcsolata lesz tartalmasabb, hanem egészen baráti szálak alakulnak ki a tanárok és a diákok között is. Az itt szövődött nemes barátságoknak köszönhető, hogy az utóbbi években a tábor létszáma hétvégeken megközelíti a 80-100 főt. Megérkeznek „a régi odorosok" családostul, gyakran munkatársaikkal, így ma már széles körű társadalmi kapcsolatokkal rendelkezünk. A martfűi Tisza Cipőgyár, a Növényolajgyár, a szolnoki MEZŐGÉP szocialista brigádjai készítenek számunkra eszközöket, segítenek a barlangi térképek sokszorosításában. A tiszaföldvári Lenin Mgtsz és a cibakházi Vörös Csillag Mgtsz segít az utaztatásunkban (térítéssel ill. ingyen). Az első időktől gyümölcsöző kapcsolatunk van a Tiszazugi Földrajzi Múzeummal, ahol gazdag gyűjtemény halmozódott fel az odorvári kutató táborok munkájából. Az utóbbi években jelentős támogatást kapunk a Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatóságától. 1971 óta csoportunk, a Hajnóczy József Barlangkutató Csoport, tagja a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak. A Társulat 1977-ben „Elnökségi dicsérettel", 1978-ban „Vass Imre emléklap"-pal, 1979-ben pedig a csoportvezetőnknek adományozott „Vass Imre Érem"-mel ismerte el tevékenységünket. A Bükki Nemzeti Park megalakulása óta rokonszenvvel viseltetik táborunk irányában. A szimpátián túl a Nemzeti Park néhány alkalommal anyagilag is támogatta csoportunkat. A tábori költségek zöme két forrásból származik. A táborozók befizetéseiből és a Szolnok Megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztálya által biztosított összegből. A tábori munka néhány területe és eredményei Az odorvári kutató tábor első éveiben „régészeti" munka is folyt. Ennek legjelentősebb eredménye a vár feltérképezése (2. ábra) és a várról szóló dokumentumok felkutatása. Ennek a munkának az eredményeit az odorvári sziklákra festették fel kollégáink és diákjaink, így az arra járók, ha a várból keveset is találnak (semmi védelmi intézkedést nem tettek az illetékesek a néhány faldarab megmentésére), legalább ezen az ismeretterjesztő feliraton elolvashatják: Kőkori telep, Vaskori erőd, Középkori magyar vár. Ezentúl láthatják a vár Németh Gyula által felmért térképét is, amit szintén felvéstünk a sziklákra. A vár körül talált cserép és egyéb régészeti anyagot a miskolci Hermann Ottó Múzeumba küldték el a tábor akkori vezetői. Az első évek népszerű munkája volt a néprajzi gyűjtés, a falujárás. Eközben megismerkedtek a tanulók a bükkzserciekkel. Ráébredtek, hogy ennek a távoli községnek hagyományos kapcsolatai voltak és vannak Tiszaföldvárral. Régebben égetett meszet szállítottak az Alföldre, így Tiszaföldvárra is. Ma pedig a mezőgazdasági idénymunkák idején bérmunkát vállalnak a bükkzsérciek a tiszaföldvári Lenin Termelőszövetkezetben. Megismerkedtek a környék népi hagyományaival, öltözködési és építészeti kultúrájával (5. kép), népszokásaival. Találkoztak a hegyi falu hagyományos használati eszközeivel, életmódjával. Olyan, a mi vidékünkön nem gyakorolható munkával ismerkedhettek meg, mint a mészégetés. Fekecs Erzsébet 1967-ben az Országos Népnyelvi és Néprajzi Gyűjtő Pályázaton díjat is nyert az itteni mészégetőkről írott dolgozatával.

6 A továbbiakban ebből idézünk: „Először a szlovákok kezdték a Hór-völgyben a meszet égetni s ezeket követték a bükkzsérci, cserépfalusi emberek. A mészégetéshez csak a világos színű, triászkori szürkemészkő jó, amit robbantással nyernek. A mészégető kemence három méter magas: másfél méter mély gödröt ásnak s a föld felszíne felett is másfél méter magasra feltöltik. A kemencét tűzálló téglával vagy miocénkori riolittufával bélelik. A mészkövet két ember három nap alatt rakja a kemencébe, először a kemence alján 15-20 cm szélességben „padkát" raknak s erre rakják először az apró, majd később a nagyobb mészkövet kúpalakban. A mészkő berakásával együtt a fát is berakják a kemencébe - így az égetés első szakaszában nem kell sokat tüzelni -. A kupolát, amit apró kőből raknak össze, körülrakják nagy, darabos mészkövekkel. Ezután a kupolára lepényeket raknak, a lepény úgy készül, mint a vályog, csak a törek hiányzik belőle. A „hegyi lösz"-t vízzel összekeverik, majd gombócokat gyúrnak belőle és lapos, hálós szállítóeszközbe rakják. Egy ilyen kosárba 30-35 gombóc fér. Ezeket lapítják lepénnyé és fedik be velük a kupolát, hogy a levegő ne járja (6. kép). A kupola szigetelése után a kemence nyílását zárják le finom patakhordalékkal és csak akkora nyílást hagynak, hogy tüzelni lehessen. Ezután kezdik el az égetést, amely 72 óra hosszáig tart. Az égetésnek három szakasza van: - előgyújtás: általában délután szoktak begyújtani, s mivel a fát már előzőleg berakták a kemencébe, ilyenkor nem sokat kell tüzelni s az éjszakát otthon tölthetik a munkások. Ez a szakasz 24 óra hosszáig tart és a hőmérséklet eléri a 700 °C-t. - a második szakasz kb. 30 óráig tart 1000 °C-on. - a harmadik szakasz 24 óráig tart, a kemencében már csak parázs van és kezd kihűlni. 495