Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Szabó László: Népi természetismeret

sukk, vonás, öl különböző fajtái). A területmértékek kezdetben nem ezekből fejlődtek ki, hanem az elvégzendő és elvégezhető munka arányából (kaszás rét, kapás szőlő, aratáskor felfogott elő, ráta, paszta, amit e

9y-e9y ernber el tud végezni erejéhez képest, s a többi vele egy csapatban dolgozó ember munkájához mérten), s később, amikor rögzíteni kellett a területet, sokféle mérőeszközt használtak, amelyben keveredett a munka és az állandó mérés szempontja (telek, hely, házhely vagy lánc, kerék, véka, köböl, ekeföld). Mindehhez hozzá kell vennünk a hatóságok által elfogadott és alkalmazott különböző középkori és újkori mértékeket (bécsi öl, debreceni öl, magyarhold, nagyhold, kvadrát), s rendkívül sokféle mértékrendszer bontakozik ki és szinte áttekinthetetlenné válik (BOGDÁN 1978; Kovách 1949; 1980; Beké 1947; 1948; Mollay 1961; Lágyi 1961; Szilágyi 1975; Takács 1977; 1979). Űrmértékeink is hasonlóan alakultak. Az egy ital víz, egy korty víz természetes megjelöléstől a legkülönbözőbb kisebb körben és általánosabban bevezetett mértékegységekig (véka, akó, mérő, meszely, pint, gönczi hordó, átalag). (Márkus 1940; Echhardt 1953; Veres 1952). A gyakorlat során ezek a mértékek természetesen bukkannak elő, s egymásba is átmehetnek. A vékás és köblös föld területmérték, de azt a mennyiséget jelenti, amennyi vetőmag űrmértékkel mérve szükséges bevetéséhez. Az űrmérték pedig kb. azt a súlyt, amennyit, mint legtöbbet a vetőabroszba, vetőzsákba tesznek vagy tehetnek. A napi járóföld, a megtehető út az ember vagy állat teljesítőképességéhez igazodik, s tudjuk, hogy pl. e távolságokra építették ki az Alföld csárdák rendszerét, a csárdák egymástól való távolságát (Bellon 1973). A gyakorlat tehát a kívülálló számára bonyolult átszámításokat megoldja és egyszerűvé teszi. Kívülállónak nincs bonyolultabb annál, mint felfogni a különböző helyeken alkalmazott, más-más néven futó és egymásba átmenő kenderfeldolgozási egységeket. (Szolnoky, 1950). De a gyakorlatot jól ismerő parasztasszony számára a megfogott mennyiségű szösz vagy esetleg még töretlen kender is beszédesen jelzi, mennyi fonal és mennyi vászon lesz majd belőle. Vezetik őt a munka technikájának ismeretén kívül az erre méretezett, s egyben mértékegységül is szolgáló szerszámok (guzsaly, egy orsó, motolla, vetőfa, s maga a szövőszék). Hasonlóan a gyakorlat, az emberi erő (felemelhető, petrencés rúddal arrébb tehető szénamennyiség) határozza meg a szénamunkák egységeit a villahegytől egészen a kocsi vagy kazal szénáig (PALÁDI-KOVÁCS 1979; SZMNA I.). HÓFER T.-FÉL E. átányi elemzései a munkát, a munka beosztását, mértékegységül szolgálását, az ember középpontba állítását, számos tekintetben vizsgálták Átányban, s világították meg az összefüggések lényegét a mértékegységek között is (1967). Ez egyben azt is jelenti, hogy állandó és kialakult, hiteles mérték, mérce, számrendszer nincsen, vidékenként eltérések találhatók e téren is, s a munka jellege, a munka nehézségi foka adja meg a közösségben elfogadott arányokat. A modern világ egységes mértékrendszerre való törekvése, a mértékegységek egységes jellege a a gyakorlatban alig érvényesülhetett. Éppen a gyakorlat, mindig a konkrét munkához való igazodás okozta azt, hogy matematika, geometria nem is fejlődhetett ki, mert nem az egységesség, hanem éppen a különbözőségre való törekvés volt az uralkodó tendencia. A mérést, számolást azonban nem hagyták el, sőt a szakmai tudás fontosabb velejárója ez. VAJKAI A. összefoglalása után számos adalékkal gyarapodott a népi fizikai, mechanikai ismereteire vonatkozó tudásunk. De valójában újat nem hozott, csak elmélyítette, pontosította ismereteinket. VAJKAI A. azt írja, hogy nem annyira gépek, szerkezetek segítségével igyekszik népünk a munka teljesítményét fokozni, hanem „az emberi és állati erők összegzésével". S bár kihasználja a szél, a víz erejét (malmok, fűrészmalmok, olajütők), s ezek megszerkesztése rendkívül összetett ismereteket feltételez, mégis ritka az efféle megoldás. A molnárok (faragó molnárok) munkája különben is mesterséggé vált, s e bonyolult gépek működési elve tárgykörünkön kívül esik. Nagy irodalma támadt azonban a kézimalmoknak, különböző típusainak főként SELMECZI KOVÁCS kutatásai nyomán, s térben, időben is elhelyezte ezeket, sőt felfigyelt az idők folyamán bekövetkező úgynevezett „technikai regresszióra" is, amely primitívebb megoldások alkalmazásához vezetett, nem pedig további tökéletesedéshez (1981/a; b; c; 1982; 1983). A szabadtéri néprajzi múzeumok és a műemlékvédelem számtalan malom szerkezetét, műszakilag pontos felmérését végezte el, s látható, hogy a középkortól egyik legjelentősebb, összetett fizikai elveket megvalósító és széles körben alkalmazott gépről van szó (hajómalmok, vízimalmok, szárazmalmok, szélmalmok). Sőt az is megfigyelhető, hogy éppen az utóbbi időszakban sok ezermester féle ember szerkesztett az Alföldön szélmeghajtású, szélmalmot utánzó darálót, amelyre morzsológépet, bolti darálót szerelt. Ezek szerkezetét, arányait az egykori fejlettebb malmok kezdetlegesebb utánzásának tekinthetjük (Szabó Z. 1982). Összetett és több fizikai elvet megvalósító eszközök pl. a különböző olajütők, prések. Tüzetesebb vizsgálat azonban megmutatja, hogy ezeknél is csak néhány alapelv kombinálásáról, öntudatlan alkalmazásáról van szó. Ezek az elvek, helyesebben megoldások ismétlődnek, kombinálódnak és eredményeznek új és új eszközt, szerkezetet. Leggyakoribb a lejtő (ék), az ezzel összefüggő csavar, s az emelő, illetve a kerék (tengely) elvének alkalmazása, s kombinációja. Az éksajtóban az ék, illetve az emelő; a regősprésben a csavar és az emelő; a középorsós présekben a csavar és az erőkar hosszabb-rövidebb voltának elve jut érvényre, s kombinálódik (Vajkai 1942; 1972; 1975; Molnár 1947/ a; Tuzson 1947; Pável 1949; Szabó L. 1961; Bálint S. 1963; Vincze 1958; 1960; 1975; Vajkai 1957; 1977; Major 1978; Szabó M. 1956). Az emelő elve, elvének célszerű alkalmazása rendkívül széles körű: a gémeskút, a kendertiló és törő; a kölyü típusú hántolok, törők (köléshántoló, paprika-, almatörő) egész sora; a gémeskút; a vonószék vagy a kőbányászatban alkalmazott feszítők és a csákány maga mind az egy- és kétkarú emelő elvének ösztönös és pontos alkalmazása a gyakorlatban. Az ék önmagában való felhasz448