Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Szabó László: Népi természetismeret

az, hogy a parasztság által nem elsősorban közlekedésre, hanem teherszállításra és közlekedésre használt eszköz súlypontját jó 40-50 centivel, úgyszólván a két kerék tengelyének magasságáig lehetett lehelyezni, s ezáltal az instabil kétkerekű jármű nagyobb terhek hordozására, igényesebb terhek vitelére is alkalmassá válik. A mélyre került súlypont miatt biztonságosan elvihető 30-35 kg egyik-egyik kosárban, de beleültethető a tanyasi iskolába távolra kényszerülni menő 6-8 éves gyermek, kisebb állat, tele tejeskanna rakható bele vagy jelentős számú, ruha, szalma közé helyezett tojás. Az útviszonyok nem befolyásolják különösebben a szállítást, mert legfeljebb leszáll a kerékpárról gazdája és könnyűszerrel tovább toszíthatja mély homokban vagy sárban. Nem kell nagy erőkifejtés - nők és gyermekek is nehezebb terhet vihetnek, mert a súlypont mélyebb volta miatt (a kerék alá ér a biciklikosár) nem kell az oldalra billenéstől félni, mint a csomagtartóra magasra helyezett teher esetében, ahol a kiborulás ellen oldalsó erőkifejtés is szükséges. Homokon települő új szőlő- és gyümölcskultúrák területén - ahol naponta kellett gyümölcsöt, permetezőszert, munkaeszközöket szállítani - az említett munkaeszköz sokak igényét, tapasztalatát egyesítette, s teremtette meg egy új szállító- és közlekedési eszközzel kapcsolódó célszerű teherhordó eszköz tökéletes formáját. Az eszköz egyik készítőjével, állandó tökéletesítőjével beszélve meggyőződhettünk arról, hogy őt a puszta gyakorlat vezette újabb megoldások kidolgozásában több sikertelen kísérlete is volt -, s mit sem tudott a súlypont, egyensúly fizikai törvényeiről. „így könnyebb tolni", „nem borul fel olyan könnyen", „könnyebb megemelni ha füle is van" - hivatkozott a gyakorlatra, az állandó próbálgatásra. Nemzedékek ismétlődő, hagyományozódó gyakorlata tehát biztos vezető, reális szemléletet kialakító tényező lehet, sőt felfokozott társadalmi igény esetén még gyorsíthatja is az alkotó folyamatot. Ez a biztonság, a gyakorlat ilyen szerepe azonban egy csapásra megszűnik, ha ritkán jelentkező, felbukkanó ismeretről van szó vagy mert a jelenség átlépi a tapasztalati világ határát a közösségnek nincs módja tevékenysége eredményének ellenőrzésére. Ritkán jelentkező járványok, árvizek, s más természeti csapások elleni védekezés, okának feltárása vagy egyáltalán a jelenség kezdeti stádiumának felismerése mindig bizonytalan, szinte elképesztő vagy mitikus magyarázatokkal kísért, hiszen a ritka előfordulás miatt a konkrét tapasztalatok nem tudnak összegződni, megfelelő gyakorlatot kialakítani. 1847-ben a tiszasasi Csató Benjámin kurátor azért készít feljegyzést a pusztító sáskajárásról mert ilyet „még a legöregebb emberek sem értek" s „hogy az utókor... bár Isten ne is engedéné látniok, de hogy mégis tudhassák" s a jelentkező veszélyt idejekorán felismerhessék. S következik a meglepően pontos megfigyelés, a jelenség rajza: „nagyságra nézve olyan nagy, mint az nagy zöld tücsök, feje állása, mint a szitakötőé, és szinte kettős szárnya van, mellyel nagy zuhanással repül fel, lába fűrész és mint csuka foga alól, mellyel magát rúgja, szeme zöld és sárga és barnás sárga, szüntelen eszik, bélé nincsen, hanem csak eszik és szarik és oly pusztító kevés idő alatt, hogy bámulja az ember. Amint mondanám kárt nem igen tett, mert már akkor a kukoricza kemény volt. A levelét leette, hogy csak úgy maradt, mint a kóró. Utóbb a taraczkot emésztette. A tövén azt a földet, ahol megtelepedett, először éles fákkal, ösztöke formával, a népet mindenütt kihajtották, a tojását kerestették, ásatták, elébb ugyan, mit eleibe kellett volna irnom, a sáskákat tarisznyákra szedették és holmi kevés fizetést adtak vékájátul és ott a föld alá temették...". Majd elmondja még a védekezésről, hogy a vármegye minden földet - hogy a tojása elpusztuljon - holdszám szerint felszántatott a községekkel. S jellemző, hogy a kurátor még szavait erősítendő, s az eljárás helyességét igazolandó hitelesítteti írását, hogy a ritka és ki nem tapasztalható természeti csapást az utókor jó módszerrel kivédhesse: „Én Szilvási Mihály gondnok, ide irom, hogy ezen sáskák soha többé ki nem keltek, mint egyéb hernyók vagy férgek, mert a mindenható Isten parancsolta, hogy holtak maradjanak" (Benkó 1975). Ilyen feljegyzésre, tapasztalatátadásra azonban csak ritkán kerül sor. Legjellemzőbbek közöttük azok, amelyek kalendáriumokba, füzetekbe a napi, évszakonkénti vagy évenkénti időjárást rögzítik, azzal a nem titkolt céllal, hogy bennük valamiféle szabályosságot felfedezzenek, s tapasztalataikat örökül hagyják az elkövetkező nemzedékekre. Efféle feljegyzések között mindig található olyan is, amely rendkívüli jelenségek, természeti tünemények pontos leírását, vélt okát, elkerülhetőségét, kipróbált bevált és be nem vált eljárást ismertetnek. Rendkívüli évek-pl. az 1863. évi aszályos év - különösen megmozgatja a fantáziát, s aki csak teheti néhány sort tanulságként papírra vet. Ezek az egykorú, meglehetősen pontos feljegyzések sem akadályozhatják meg azonban a távolodó események kiszínezését, felnagyítását (Györffy L. 1978). S az időjárással kapcsolatos rendszeres feljegyzésekkel már arra a területre léptünk, amelyet tapasztalaton túlinak kell tekintenünk, ahonnan a gyakorlattal közvetlen tapasztalatok nem szerezhetők, s a dolgok lényege a népi természetismerettől idegen törvényszerűségek, elvek ismeretében lehet csak visszajelzéseket kapni. Az égitestek világa, a források és ásványok keletkezéséről, feltalálhatóságáról adott magyarázatok, a légköri tünemények, ritkán előforduló vagy csak hallomásból ismert növények, állatok „természetrajza", eredete, betegségek terjedése, orvoslása mindmind az a terület, ahová a gyakorlattal nem lehet behatolni, felismerni a helyes lényeget. Nem véletlen, hogy éppen itt sűrűsödnek az úgynevezett irreális elemek, leggazdagabbak a mitikus értelmezések. VAJ KAI A. azt írja, hogy „A nép általában hajlamos arra, hogy a valóságtól elszakadjon, mindent mindjárt kiszínezzen, irreális világba emeljen" (1948). Ám nem minden területen igaz ez, s inkább a tapasztalaton túli, gyakorlattal meg nem közelíthető jelenségek körére tarthatjuk jellemzőnek. A reáliák világában legfeljebb téves magyarázatok lehetségesek, amelyek azonban magát a gyakorlatot nem gátolják, nem akadályozzák. Másfelől a közösségnek nem minden tagja, csoportja azonos helyzetű és szemléletű. Eltérő tevékenységi körben mozgó emberek, csoportok ugyan ezt a jelenséget másképpen ítélhetik meg, mert más viszonyban van441