Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)
Novák László: Temetkezés és sírjelölés a Tiszazugban
24. kép: Fejfa helyét jelző oszlopocska. Tiszasas, Nóvák László felvétele, 1981. tovább, a XIX. századig ezt a szokást: zászlók illetve zászlós kopjak vitele, a lándzsák sírhantba döfése. A reformátusság őrizte meg legjobban az archaikus temetkezési szokásokat. A vitézi kor leáldozása (XVII. század vége) szinte egybe esik az ellenreformáció támadásainak felerősödésével. Nem csak a vallásgyakorlás, de a reformátusok sírjelölő szokásai is támadásnak lettek kitéve: tehát, a régi amely a köztudatban szinte jelentéktelen volt, most fontossá vált, azaz szimbóluma a reformátusság szabadságának. Eltérő módon jelölték sírjukat, amely sok elemet őrzött a régi vitézi szokásokból, s a vallási türelmi rendelet védelme alatt, széles körben elterjedt a „református sírjel", a fejfa. A köznépi temetkezési gyakorlatban a fejfák és lábJEGYZETEK 1 E tanulmány előadásként hangzott el Kunszentmártonban, az 1979. október 26-án tartott honismereti tanácskozáson. 2 HOPPÁL-NOVÁK, 1977. 3 HOPPAL, 1982. 4 NÓVÁK, 1980. 5 KOVÁCS, 1971.: 1982. 6 NÓVÁK, 1980.24. 7 NÓVÁK, 1980.24. 8 NÓVÁK, 1980. 25-28. fák funkcióját eredetileg a koporsóvivő rudak töltötték be. Tehát másodlagos funkcióként jelöltek sírt a rudak (akárcsak annak idején a lándzsák-kopják). A XIX. századi népi díszítő tevékenység felvirágzása során váltak mindinkább „önállóvá" a sírba tűzött alkalmatosságok, megtestesítve ezáltal a y'e/funkciót, az elsődleges sírjelölés módját. A Tiszazug helységeiben a zászlós temetkezés megtalálható, de csupán a katolikusok körében. Mivel a katolikus egyház is előírta a processziós temetést, ez a szokás egyházi eredetűnek, s nem a vitézi temetési pompa reliktumának tekinthető. Hasonlóan a fejfák és lábfák. Állításuk kapcsolható az egyetemesebb, középkori (s korábbi) temetkezési szokásokhoz, de újabb jelenségek a temetőkben: a XVIII. századtól váltak mind egyre díszesebb sírjelekké az eredetileg másodlagos funciót betöltő koporsóvivőrudak, illetve a magyarság más népcsoportjai körében a lándzsák. A fejfák és lábfák elsődlegesen azt jelölték, hogy alattuk valaki nyugszik. A fejfák díszítésmódja, nem nyújt bővebb felvilágosítást, csupán a felirata. Ez utóbbbi is csak viszonylag rövid ideig, mert a fa elöregedvén olvashatatlanná válik. S azt is tekintetbe kell vennünk, hogy az írásbeliség illetve az írás-olvasás az egyszerű falusi emberek körében viszonylag újkeletű, a múlt századig vezethető vissza. Tehát, a sírjelölés funkciója az elsődleges a fejfák-lábfák esetében, mint amely kötődik az egykori rangos, vitézi temetkezési ceremóniához. Hogy csupán sírjelölő (s nem egyéb szemiotikai jelentéshordozó) funkciója van a fejfáknak, egy tiszasasi példával is megerősíthetjük. Két-három generáció múltán már a temetkezés pontos helyének ismerete is zavarba jön. Különösen akkor, ha figyelembe vészük azt is, hogy a temetők beteltek, vagy valami oknál fogva (pl. járvány) lezárták, s újatt nyitottak. A régi sírokat felszámolták, vagy az enyészet martalékává váltak. Eltünedeztek a sírjelek, s gyep verte fel a megsüppedt sírhantot. A tiszasasi öregtemető elhagyott részén figyelhető meg, hogy a fejfák csonkját megkeresték a gyepszintben, s egy karócskát szúrtak mellé, így jelezve, hogy ott fejfa volt, illetve sír van. Tehát a rokonság, vagy csupán a közösség cselekedett: mint korábban, kifejezésre juttatják, hogy a puszta mezőben egy ember teteme nyugszik, aki a faluközösséghez tartozott. 9 APOR, 1978. 133-134. 10 ORBÁN, 1868. 140. 11 Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben VII. k. 238. (Budapest, 1891.) 12 NÓVÁK, 1980.24. 13 SAMORJAI, 1636. 189-190. 14 KOM, 15 BETHLEN, 1981.57. 16 KÓS, 1972.; NAGY, 1942. 132-143. 17 SZENDREY, 1939. 165, 167. 18 A kérdés bőséges szakirodalommal rendelkezik. Vö. RÓHEIM, 1925.; SZENDREY, 1941.; s mások. 416
