Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Novák László: Temetkezés és sírjelölés a Tiszazugban

századi fejfakultúra is árulkodik arról, hogy honnan hiányoznak, illetve hol igen szegényes formakincsük. Tehát újabbkeletűségük kétségbevonhatatlan. Ezt bizonyítja egyértelműen KÓNYI János, aki egy somogyi falu kapcsán így ír 1782-ben: „Egy bizonyos kálvinista faluban szokásban volt Somogy Vármegyében, hogy a halott fölé a sír tetejében nagy ormos fákat szoktak tenni, melyre a holt embernek nevét s esztendejét felmetszették. Ezt az uraság inkább erdőpusztításnak, hogysem valami hasznos dolognak látván lenni, ezért megtiltotta. Midőn erről a gyűlésben beszélgetnének, hogy vajon miért lett légyen ez, erre azt mondja az öreg esküdt: Mivel az életben annyira nyomattatunk és terheltetünk, legalább, hogy holtunk után ne nyomattassunk."

34 Hogy mégis, a fejfák viszonylag széles körben elterjedtek a refomátusok körében, döntően a reformációra, illetve az ellenreformációs törekvésekre vezethetjük vissza a szokás eredetét. Maga a fejfa, bármennyire is kötődik a vitézi temetési ceremóniához, nem abból fakad állításának eredete. Egyszerűen a koporsóvivő rudakban kereshetjük a szokás forrását: a rudakat a sírba tűzték, s ily módon állt elő fejfa és lábfa. A siklódi példa igazolja, hogy napjainkban is hasonló módon „jelölik" fával a sírt. Évszázadokkal korábban is így lehetett, de szélesebb körben gyakorolva e szokást. A fejhez, idővel, vastagabb, tekintélyesebb faragott, díszített fát helyeztek, fejfát, főtőlvaló fái, gombosfáX. A lábhoz is szúrtak rudat, amely rövid időn belül kidőlt, lekerült a sírról. Sok helyen a fejfához hasonlóan, a lábfát is vastagra hagyták, díszesre faragták. Eredeti funkciója - ti. a halottszállítás - elvesztette jelentőségét, önálló szerepkört töltött be, sírjelként. Sok helyen a koporsóvivő rudat sem szúrták a sírhantba, hanem a sírgödörbe, a koporsó mellé fektették, és eltemették. Újabban pedig - lévén temetkezési egyletek, vagy a kisebb faluközösség irányította az egyház gondnoksága alatt a temetést - állandó koporsóvivő rudat tartanak , amit a templomból hoznak el a zászlóval, lobogóval együtt, s oda is viszik vissza. Adatok a Tiszazugból és környékéről Mint utaltunk is rá, a zászlós temetkezés általánosnak mondható a vidékünk katolikus falvaiban. Tehát, ez a temetési ceremónia inkább a katolikus egyház rendszabályaiban előírt, processziós temetkezéssel áll összefüggésben, mint a középkori vitézi pompával. Jól igazolja ezt az is, hogy Csépán a Rózsafüzér Társulat tulajdonát képezik a zászlók. A tagoknak 9 zászlót visznek, mások módjuknak megfelelően rendelik a zászlót, hogy a temetés minél rangosabb legyen. Ennek megfelelően, egy temetés valóságos processzió, az elhunyt végtisztességére. A család, illetve a rokonságból kerülnek ki a zászlóvivők, akik a templomnál gyülekeznek, s a pappal együtt mennek a halotthoz, s kísérik a temetőbe. Itt a ravatal körül állnak fel, s vezetik a gyásznépet a sírhoz. Temetkezés céljára gyakran ajándékoztak zászlót a templomnak a tehetősebb családok. Csépáról tudjuk, hogy Havrilla Józsefné szül. Domokos Anna ajándékozott két piros lobogót a templomnak azzal a meghagyással, hogy a család tagjainak ingyen vigyék a temetési menetben. Ugyancsak itt, Csete Istvánné és Kelemen Vera adományozott hasonló célból kétkét fehér lobogót a templomnak.

35 A Rózsafüzér Társaság tagjainak mindenkor ingyen, és az összes templomi zászló jár ma is, másoknak fizetségért viszik. A csépai katolikus egyház filiája a sasi, ahol a református helységben kisebbséget alkotnak a katolikusok. Itt is visznek zászlót, de csupán kettőt (7. kép) A Tiszán innen Tiszavárkony katolikussága négy zászlóval temetkezik. A két fekete mellett gyermeknek, fiatalnak két fehéret, középkorúnak két pirosat, s az idősebbeknek zöld színű zászlót visznek. A sírnál a fejrésznél állnak a fekete, a lábnál pedig a színes lobogókkal. Tiszakécskén öt zászlóval temetik a katolikusokat. A Tiszazugban és környékén rendszerint családi sírokat ástak. A talajadottságok lehetővé tették a legtöbb helységben, hogy sírfülkét vágjanak ki. A tiszántúli részen ezt az oldalsó sírkamrát padmalynak, a Tiszán innen pandalynak, pandáinak nevezik. Tószegen és Vezsenyben ennek neve: padion, amely északi kapcsolatokra utal. A Taktaközben, Harangod vidékén hasonlóan nevezik a sírkamrát.

36 A sírt vidékünkön is a rokonság, komák ásták. Ha híre ment a halálesetnek, már számítottak a sírásásra önként, de helyenként a funerátornak (akit területünkön „bejáró ember"-nek ismernek) állt kötelességében összetoborozni a sírásókat. Ő kínálta reggel pálinkával az embereket, s kenyérrel, szalonnával, majd borral. A sírásás tehát közösségi munka volt, mint az ország más vidékein, kalákába, „társadalmiba" (Várkony) temettek. A temetésben már a végtisztesség tevők is résztvettek, akik eleve lapáttal mentek a temetésre, és segítkeztek a „sírhúzásban", ily módon is kifejezve tiszteletüket a halott iránt. A szomszédos Jászságban és Nagykunságban is hasonló módon temetnek (5. kép). A sírt általában egy öl mélységre ásták ki előző nap, de a padmalyt csak a temetés reggelén ásták ki. Vidékünkön nincsen nyoma a rokonsági rendszerű temetkezésnek, azaz annak, hogy egy-egy nagycsalád a temető meghatározott részén elkülönülve temetkezne. A sírokat meghatározott parcellákban, sorban ássák, sor szerint temetkeznek. A parcellákat sok esetben (pl. Tiszakürtön, Sason) úgy mérték ki, hogy a sírok K-NY-i tájolásúak legyenek. Az első halottat mindig a haladás irányában temették padmaly alá. Ilyen esetben csak egy padmalyt vágtak ki, a második halottat a sírgödörbe tették. Több helységben - régebben pedig általánosan mindenütt - mindkét oldalban készítettek padmalyt. A tiszazugi reformátusság fejfakultúrája igen egyszerű forma és díszítettség tekintetében, ami arra enged következtetni, hogy viszonylag újkeletű e szokás vidékünkön. A Tiszazug népe is sokat szenvedett a XVIXVII. századi háborúságok idején, többször futásra kényszerültek. így volt ez a tizenöt éves háború idején, 409