Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Örsi Julianna: A Nagykunság mint néprajzi csoport

A református templom építésének történetét is számontartják a karcagiak. A történet hiteles krónikája megmaradt az utókor számára Varró István feljegyzésében.

71 Ennek rövid kivonatát közli Györffy István és Szentesi Tóth Kálmán is.

72 A szájhagyomány a templom építési engedélyének megszerzői közül Varró Istvánt, Bézi Györgyöt és egy Varga nevűt tart számon. Bézi György kisbíróról a családban csak úgy beszéltek és beszélnek ma is, „a szép Bézi György". A családi krónika szerint, amikor a református templom építési engedélyét kérték, a kiküldöttekkel felment lóháton Bécsbe. Két évig volt távol Karcagtól és mikor hazajött, nem nézett többet asszonyra, mondván: „A királynő után más nem következhet."

73 Az engedély ára teknősbéka - mások szerint csík -, mézeskalács és kenyér volt. „Az alapanyagért Egerbe mentek. Onnan hozták a téglát. Az ott lévők kinéztek, kérdezgették egymást: Láttad űket (mármint a karcagiakat)? Hogy néznek ki? - Csak úgy, mint mink, csak színát esznek! A szájukba ugyanis mindig egy szál szína vagy szalma vót." Másik adatközlő szerint „itt égették a téglát a kert előtt, tábori kemencében. Összerakták. Összerakták, oszt úgy gyújtottak bele tüzet. Úgy égették szalmával." A templomépítéshez előbb engedély nélkül kezdtek hozzá. „Meg is csinálták az alapot, de hát itt járt valami katolikus ember, mert itt ment az út Nagyváradnak és ott vót a püspökség. Az bejelentette. Jött a rendelet, hogy nem szabad építeni. Behordták főddel. Egy méter vastag vagy annál több fődet hordtak a téglára. Azért lett olyan magas ott a főd. 2-3 esztendeig úgy vót, majd ótán csinálták. Ótán muszáj lett a királynak megengedni." A történet másik variánsában az engedélyt előre megszerezték, mivel „templomot kell építeni. Hallották, hogy az osztrák császár nagyon szereti a bikát. Két kocsit raktak meg. Elvitték Bécsbe a császárnak. Igen jó szívvel fogadta a császár. Kérték, hogy adja meg az engedélyt, hogy templomukat felépíthessék. Akkor azt mondta, hogy égiszen nyugodtan hozzáfoghatnak, majd küldi az engedélyt. Hozzá is fogtak az alapjához. Alig két méterre rakták fel. A katólikusság szíjjel akarta rombolni az alapot. Nem akarták egyáltalán engedni, hogy református templom legyen Karcagon." A 18. század végén telepesek indultak a Bácskába. Karcagot 700 fő hagyta el a jobb élet reményében.

74 A bácskai kitelepülésről adatközlőinktől leginkább csak annak kapcsán hallunk, hogy a református egyház felélesztette a közös származástudatot és cserelátogatást szervezett. A helyiek történeti tudatában jelentős helyet foglal el 1848. Ezen országos eseménynek elsősorban azok a momentumai gyűjthetők, amelyek Karcaggal, illetve valamelyik család történetével függenek össze. Az anyag gazdagságára való tekintettel e témát külön tanulmányban dolgozzuk fel. A 20. század nagy harcainak, a világháborúk eseményeinek folklorizációja is megindult. Az előző események számontartásától ezek különböznek. Míg korábban a helyi események őrződtek meg a szájhagyományban, a világháborúk esetén elsősorban a frontok (gyakran más országok) a színhelyei az emlékezésnek. A 19. századból több kéziratos krónika maradt ránk. E naplóra jellemző, hogy egy-egy család férfitagjai több generáción át vezetik. Karcag történetének jelentősebb eseményeit, dátumait őrzik. Gyakran már ezek is másolások. E kéziratos feljegyzések adatokat tartalmaznak még nagy járványokról, az időjárásról, termés eredményekről. Leírják az 1834-es nagy tűzvészt, az 1863-as nagy éhínséget. Bejegyeznek minden olyan adatot, amely a családtagok születésére, házasságára, elhalálozására vonatkozik. Felírják a középületek és magánházak építését, a város lakói statisztikáját. Tudunk olyan családi krónikáról, amelyet napjainkban is vezetnek. * * * Végezetül vizsgáljuk meg, kik azok az adatközlők, akikre a történeti tudat vizsgálatánál támaszkodhattunk. A kun ember meghatározását elsősorban reformátusok adták. A néha előforduló negatív válasz esetén arra hivatkoztak, hogy egész életükben tanyán éltek, szegény család volt az övéké, csak egy osztályt végeztek. A 18. század előtti időkre vonatkozó történeti tudattal szintén csak a reformátusok rendelkeznek. A legszebb, legkorábbra visszanyúló történeteket egy szegény embertől jegyeztük le, a redempcióról legrészletesebben a nagygazda utódok tudnak beszélni. Gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik újságos könyvélményeikre utaltak. A leggyakrabban a Nagykunsági Krónikát, Szentesi Tóth Kálmán könyvét és a Zádor és Ágotát emlegetik.

75 E könyvek hatása érezhető is az ismeretanyagukon. Azzal a megjegyzéssel is gyakran találkoztunk, hogy hogyan gyűjtötte össze Szentesi Tóth Kálmán a jó emlékezőtehetségű idős karcagiaktól tudásanyagukat. Uy Péter pedig maga is hivatkozik rá, hogy a Zádor és Ágota történetét sárgult papírokról írta. Györffy István munkamódszerét ismerjük: a levéltári források mellett sokat merített a szájhagyományból. E könyvek tehát felerősítették, pontosították a szájhagyomány emlékeit. A történeti tudat vizsgálatához gyűjtött anyagunk döntően férfi adatközlőktől származnak. Gyakran arra hivatkoznak, hogy ők is a nagyapjuktól hallották. Történeteik rendkívül töredékesek, ami azt jelzi, hogy igen ritkán került sor ezen ismeretek felelevenítésére. b) Etnikai csoport-tudat 1908-ban írja Györffy István, hogy „A büszke jász és kun most sem szívesen vegyül szomszédaival".

76 Ez a megállapítás a legutóbbi időkig érvényes Karcagra is. A múlt század utolsó évtizedében valóságos vita alakult ki a bennszülöttek és jöttmentek témáról a helyi sajtó hasábjain.

77 „... még manapság is megvan a kun embernek az az apáitól örökölt betegsége... hogy anynyira félti a pátriáját, hogy aki nem itt született: akár Ur, akár paraszt is az, csak jöttmentnek tartja és szörnyen 355